Sztrelec

„Sztrelec” lehetséges további jelentéseiről lásd: Sztrelec (egyértelműsítő lap).

A sztrelecek (oroszul стрелец, lövész) muskétával és alabárddal felszerelt orosz gyalogoskatonák voltak a 16. század és a 18. század eleje közötti időszakban. Ők képezték Oroszország első állandó hadseregét.

Az első sztrelec ezredeket az 1540-es években hozta létre Rettegett Iván cár, először csak hat ötszáz fős zászlóaljat, összesen háromezer embert. A zászlóaljak és a századok vezetői "bojárfiak", a bojároknál alacsonyabb rangú, katonai szolgálatot végző nemesek voltak. A közsztrelecek éves zsoldja négy rubel volt, a tisztek a számukra kiutalt birtokok jövedelmét kapták. Ők alkották az állandó moszkvai garnizont. A moszkvai sztrelecek Kazany 1552-es ostromakor estek át a tűzkeresztségen és a későbbiekben minden hadjárat elengedhetetlen résztvevőivé váltak. Békeidőben a rendfenntartói, városőri és tűzoltói funkciókat látták el.

A 17. század elejére a sztrelecek létszáma húszezer főre növekedett, amelynek fele Moszkvában állomásozott. 1632-ben már 33 775-öt írtak össze, számuk az 1680-as évek elejére 55 ezerre emelkedett (ebből 26 ezred, 22 504 fő volt Moszkvában).

A nagyszámú állandó katonaság vezetésére és ellátására az 1550-es években létrehozták a sztrelecek kormányszékét (prikázát). A szükséges anyagi források előteremtésére újabb adókat vetettek ki, a puskapénzt és sztreleckenyeret. 1679-ben ezeket a különadókat sztrelecpénz néven egységesítették.

A 17. század utolsó évtizedeiben a sztrelecek aktív politikai szerepet vállaltak, nemegyszer fegyveresen szállva szembe a kormányzat modernizációs törekvéseivel (1682-es és 1698-as felkelések), ami végül a fegyvernem I. Péter általi felszámolásához vezetett.

A sztrelecek fegyverzete muskétából, puskavillaként is használt alabárdból vagy lándzsából és kardszíjra akasztott szablyából vagy egyenes kardból állt. A muskéta használatához szükséges felszerelést széles vállszíjra erősítették: az előre kiporciózott lőportölteteket, külön táskákat a golyóknak és kanócoknak és a lőporszarut. Az 1670-es évek végétől kiegészítő fegyverként néha hosszú pikákkal is ellátták őket. Kezdetleges kézigránátokat is használtak, egy 1678-as leltárban 267 gránát szerepelt.

Az alabárd nem pusztán puskatartónak szolgált, de a közelharcban is alkalmazták. A 17. század előtt még nem ismerték a lőfegyverek végére illeszthető szuronyt és rendszeresíteni is csak a 18. században kezdték. A sztrelec számára az alabárd védekező fegyver volt, hosszabb szálfegyver lévén pedig távol tudta tartani némiképp az ellenséget. A kard hosszánál fogva erre nem volt egészen alkalmas.

A 17. század második felében a zászlóvivők és a flótások csak egy szablyával voltak felfegyverezve, míg a tisztek fegyvere szablya és partizán (háromágú szálfegyver) volt. A főparancsnokok ismertetőjele a kard mellett a parancsnoki pálca volt.

Védőfelszerelést, páncélt a sztrelecek – néhány ritka kivétellel – nem viseltek. Az 1560-as évben említik, hogy néhány orosz gyalogos sisakot is hordott. Egy 1664-es szemle leírásában olvashatjuk, hogy két zászlóvivő mellvértet, egy pedig lemezvértet viselt. Korabeli ábrázolásokon is látható, hogy néhány sztrelec sisakot hord.

Giles Fletcher angol diplomata és költő, aki 1588-1589-ben utazott az országba, így írt: "A gyalogságot alkotó sztrelecek nem hordanak semmi más fegyvert, csak kovás puskát a kezükben, alabárdot a hátukon és kardot az övükön. Puskájuk csöve nem olyan mint a katonai muskétáké, hanem sima és egyenes (valamennyire hasonlatos a vadászpuskákéhoz); a tus durván és művészietlenül kidolgozott, és a muskéta eléggé nehéz, bár igen kis golyókat lőnek ki belőle".

Sobieski János lengyel király valószínűleg orosz mintára szervezte át a lengyel haderőt, ahol a gyalogságot kizárólag lőfegyveresekkel szervezte át, de mivel a muskéta önmagában nem volt elegendő ahhoz, hogy a lengyel gyalogos ténylegesen védekezni, illetve támadni tudjon, ezért kaptak a lengyel muskétások alabárdot is, amelyre ráhelyezhették fegyverüket tüzeléskor.

Valamennyi sztrelecezrednek saját, egységes színű díszegyenruhája volt, amely kaftánból, prémszegélyes süvegből, és bő nadrágból állt. A díszegyenruhát csak különleges alkalmakkor és egyházi ünnepeken vették fel. A hétköznapokon és hadjáratokon hasonló összeállítású, de olcsó, gyapjúból készült és fekete, szürke vagy vörös színű ruhát hordtak.

A moszkvai sztrelecek évente kaptak kincstári posztót, hogy kaftánt varrassanak belőle, míg a többi város sztrelecei csak 3-4 évente. A díszegyenruhának való drága színes posztót csak időnként kaptak, többnyire valamilyen nevezetes alkalomkor (pld. valamilyen nagy győzelem esetén vagy trónörökös születésekor).

A moszkvai sztrelecezredek színei csak a 17. század második feléből ismertek. 1674-ben a következő színösszeállításokat hordták:

A sztrelecszázadoknak 2-3 méter hosszú és 1,5-2 méter széles, téglalap alakú, selyemből készült zászlói voltak. A zászlót egy kereszt osztotta négy egyenlő részre. A bal felső sarokban rendszerint nyolcágú pravoszláv kereszt került, míg a többibe megkülönböztető ábrák, csillagok, körök, stb. A későbbi időkben megjelentek a zászlókon az egyéb vallási jelképek és a városi ezredek a város címerét hordták zászlajukon.

1682-ig az ezredeket prikázoknak hívták. Kezdetben egy prikáz ötször száz katonából állt, később ezt időnként felduzzasztották ezer főre. Az 1680-as években megreformálták a katonai szervezetet és egységesen ezer fős ezredeket szerveztek, bár a gyakorlatban a létszám 600 és 1200 fő között ingadozott.

Békeidőben az újoncokat a sztrelecek rokonságából és a szabad parasztok közül toborozták. Háború idején a jobbágyok és városi lakosság katonaállítási kötelezettségét használva szereztek besorozott újoncokat. A szolgálat élethosszig szólt, de lehetőség volt arra hogy a katona kilépjen és egy rokonára továbbörökítse kötelezettségét. Ennek eredményképpen sajátos sztrelec osztály jött létre. Zsoldjukat pénzben és élelmiszerben kapták és bizonyos kiváltságokkal bírtak, például nem kellett perköltséget fizetniük. A moszkvai sztrelecek zsoldja magasabb volt a vidékieknél, ezenkívül külön só- és posztóellátmányt kaptak. A legénység köréből előléptetett altisztek (a tizedesek és "ötvenedesek") magasabb zsoldot kaptak, míg a bojárfi származású tisztek (századosok, ötszázadosok) fizetése a közkatona 4-5-szörösére rúgott, ezenkívül birtokjövedelemben is részesültek.

Az ezredparancsnokok a nemesi rendből kerültek ki, fizetésük egy közsztrelecének tízszeresét tette ki (30-60 rubelt) és birtokjövedelme kétszerese volt a századosoknak. A 17. század végén egy ezredes teljes jövedelme elérhette a 200 rubelt.

Az ezredeket többnyire a városok szélén épített, valamennyire megerősített táborokban helyezték el. A sztrelecek itt házat építettek maguknak és kis kertet is műveltek. A sztrelec halála esetén ezek a tulajdonai örökíthetőek voltak a családjára és a szolgálatot is valamelyik rokona folytathatta.

Békeidőben a sztrelecek rendőrségi és tűzőrségi feladatokat is elláttak.

A sztrelecezredeket eleinte származási helyük szerint osztották be a többi helyi katonaság mellé, ám a 17. század közepétől önállóságot kaptak. Csata idején a feladatuk az volt, hogy – többnyire valamilyen fedezék (szekérvár, árok, földhányás) védelméből – lője az ellenséget. A fedezékekre főleg az ellenséges lovasság miatt volt szükség. Az 1630-as évektől változott a taktika, a hadtudomány fejlődésével megtanulták az alakzatban haladást és a sortüzet is. A sztrelecek felkészültségét rendszeresen ellenőrizték a szemléken. Egy 1557-es szemlén a sztrelecosztag képes volt 50 méterről puskatűzzel áttörni egy jégtömbökből rakott falat.

1682-ben, III. Fjodor cár halála után két különböző cárnétól származó, két lehetséges utód neve merült fel, Iváné és Péteré. A két család, a Nariskinek és Miloszlavszkijok dühödt harcba kezdtek és az utóbbiak fellázították a városi sztreleceket. A sztrelecek elfoglalták a Kremlt, meglincseltek több bojárt és parancsnokot és a Nariskinek támogatói közül is megöltek néhányat, köztük Péter szeme láttára a két nagybátyját is. A városi szegények is csatlakoztak a lázadáshoz és több napon át fosztogattak Moszkvában. A sztrelecek nyomására a beteges és majdnem vak V. Ivánt választották „első cárnak”, Péter a másoduralkodói címet kapta, Iván anyja pedig régens lett.

1698-ban a Krímen harcoló moszkvai sztreleceket Azovból Moszkva helyett Velikije Lukiba irányították helyőrségi szolgálatra. Útközben éheztek és lovak hiányában maguknak kellett cipelniük a felszerelésüket. 175 katona elhagyta az ezredét és Moszkvában felkeresték a kolostorba zárt volt régenst, Szofja Alekszejevnát (V. Iván anyját), hogy támogatását kérjék panaszukhoz. A panasztevőket azokban, tiltakozásuk dacára, visszaküldték az ezredeikhez. Ugyanezen év nyarán a sztrelecek fellázadtak, leváltották a tisztjeiket és négyezren Moszkva felé indultak, hogy elzavarják a cár minisztereit és külföldi tanácsadóit. Június 18-án a kirendelt sorkatonaság legyőzte a lázadókat. A foglyokat kikérdezésük során kegyetlenül megkínozták, többeket halálra korbácsoltak, majd 57 lázadót kivégeztek. A Londonban tartózkodó Péter cár a hírek hallatán sietve hazautazott és új nyomozást rendelt el, aminek eredményeképpen újabb 1182 embert végeztek ki és 600 továbbit megkorbácsoltak, bélyeget sütöttek rájuk és száműzetésbe küldték őket.

Az 1698-as sztrelecfelkelés bűnöseinek kivégzése után I. Péter kezdeményezte a sztrelec haderő felszámolását. A leszerelést fokozatosan végezték, a volt sztrelecek egy része a polgári lakossághoz csatlakozott, másokat gyalogsági ezredekbe sorolták át. Egyes ezredeket távoli városokba helyezték át helyőrségi szolgálatra.

Az északi háború kitörésekor azonban felfüggesztették az átszervezést. A sztrelecezredek a háború sok csatájában harcoltak, például Narva elfoglalásakor vagy a poltavai csatában. Sztrelecek támogatták az oroszokkal szövetséges szász csapatokat is. Csak a háború végeztével, az 1720-as években számolták fel véglesen a sztrelec ezredeket.

• Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) Стрельцы című orosz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Буганов В. И. Московские восстания конца XVII в. М. «Наука». 1969.
• Волков В. А. Войны и войска Московского государства. М. «Алгоритм». 2004.
• Голикова Н. Б. Политические процессы при Петре I. По материалам Преображенского приказа. М. Изд-во МГУ. 1957.
• Мучник А. Б. «Восстание» стрельцов 1698 года // Народные восстания в России. От Смутного Времени до «Зелёной Революции» против Советской Власти, изд. Х.-Д. Лёве, Висбаден, 2006, стр. 163—196 (németül). (A.Moutchnik: Der «Strelitzen-Aufstand» von 1698, in: Volksaufstände in Russland. Von der Zeit der Wirren bis zur «Grünen Revolution» gegen die Sowjetherrschaft, hrsg. von Heinz-Dietrich Löwe. Forschungen zur osteuropäischen Geschichte, Bd. 65, Harrassowitz Verlag, Wiesbaden, 2006, S. 163—196. ISBN 3-447-05292-9).
• Паласиос-Фернандес Р. Московские стрельцы. «Непременные войска» Русского государства XVII века // Цейхгауз. 1991. № 1 -С.8-15.
• Писарев А. Феномен верности престолу // Рейтар. 2004. № 10 [1]
• Рабинович М. Д. Стрельцы в первой четверти XVIII в. // Исторические записки Института истории Академии наук СССР. Т. 58. М. 1956.
• Романов М. Ю. Стрельцы московские. М. 2004.[2]
• Чернов А. В. Образование стрелецкого войска // Исторические записки Института истории Академии наук СССР. Вып. 38. М. 1951. С. 281—290
• Писцовый наказ стрелецкому голове Макарию Балавенскому. 1677 г. / Сообщ. А. П. Балавенский // Русский архив, 1895. — Кн. 1. — Вып. 1. — С. 17-22. — Под загл.: Стрелецкая служба в XVII веке.
• Лобин А. Н. Артиллерия московских стрелецких полков в 1670—1680-х гг. [Электронный ресурс] // История военного дела: исследования и источники. — 2012. — Т. I I. — С. 1-41. <http://www.milhist.info/2012/07/23/lobin> (2012. 07. 23.) [3]
• Пенской В. В. «Центурионы» Ивана Грозного, часть I: стрелецкий голова Григорий Иванов сын Кафтырев" [Электронный ресурс] // История военного дела: исследования и источники. — 2012. — Т. II. — С. 42-83. <http://www.milhist.info/2012/07/28/penskoy> (2012. 07. 28.) [4]
• Пенской В.В. «Центурионы» Ивана Грозного, часть II: Иван Семенов сын Черемисинов [Электронный ресурс] // История военного дела: исследования и источники. — 2012. — Т. III. — С. 239-296. <http://www.milhist.info/2012/11/19/penskoy_2> (2012. 11. 19.)