IV. Iván orosz cár
| IV. Iván | |
 | |
| Iván 1672-es ábrázolása | |
| Moszkva nagyfejedelme | |
| Uralkodási ideje | |
| 1533. december 4.[1] – 1584. március 18. | |
| Elődje | III. Vaszilij |
| Utódja | I. Fjodor |
| Minden oroszok cárja | |
| Uralkodási ideje | |
| 1547. január 16. – 1584. március 18. | |
| Elődje | nem volt |
| Utódja | I. Fjodor |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Rurik-dinasztia |
| Született | 1530. augusztus 25. Kolomenszkoje,[1] Moszkva közelében |
| Elhunyt | 1584. március 18. (53 évesen) Moszkva[1] |
| Nyughelye | Arkangyalok székesegyháza, Moszkva |
| Édesapja | III. Vaszilij |
| Édesanyja | Elena Glinkaja |
| Testvére(i) | Yuri of Uglich |
| Házastársa |
|
| Gyermekei |
|
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Iván témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
IV. Iván, tettei után kapott melléknevén Rettegett Iván vagy Rettenetes Iván (oroszul: Иван IV Грóзный [Ivan Groznij]), (1530. augusztus 25.[1] – 1584. március 18.[1]), moszkvai nagyfejedelem 1533-tól, az első orosz cár 1547-től haláláig. Hosszadalmas, jobbára eredménytelen háborúskodásba keveredett a svédekkel és a litvánokkal, ám az Arany Horda és a Német Lovagrend ellen sikeresen lépett fel. Ő fogalmazta meg elsőként azt a törekvést, miszerint Oroszországnak Balti-tengeri kikötőre van szüksége, ezt az ambíciót azonban csak I. Péter tudta teljesíteni.
A katonai fegyelem és a központi hatalom megszilárdítása érdekében terrorisztikus eszközökkel törte le a bojárok és más nemesek hatalmát.[1]
Élete
[szerkesztés]Ifjúsága
[szerkesztés]III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem második, Jelena Glinszkaja hercegnővel kötött házasságából született.[1] A cár a későbbiekben megalkotott egy – minden valóságot nélkülöző – elméletet, amely szerint dinasztiája közvetlenül Augustus római császártól származott, így akart ugyanis nagyobb mozgásteret szerezni a nemzetközi örökösödési vitákban.[1] Édesapja halála után két nappal (1533. december 6.) Danyiil metropolita az Uszpenszkij-székesegyházban nagyfejedelemmé kiáltotta ki a gyermek Ivánt.[1] Iván nevében édesanyja, Jelena kormányozta az országot, kegyence, Ivan Ovcsina Tyelepnyev-Obolenszkij közreműködésével: ez adott táptalajt azoknak a híreszteléseknek, mik szerint a gyermek nagyfejedelem valójában Obolenszkij fia.[1] Jelena 1538. április 3-án halt meg, feltehetően megmérgezték.[1] Iván a későbbiekben senkit sem vádolt meg nyíltan e bűn elkövetésével, de a kegyencet börtönbe vetették, Obolenszkij húgát pedig – aki Iván dajkája is volt – kolostorba zárták.[1] Formálisan Iván 5 éves korától részt vett az államügyek intézésében, így az egymással folytonosan rivalizáló bojárcsaládok, a Sujszkijek és a Belszkijek hatalmi harcának középpontjába került.[1] Nem feledte ekkori tapasztalatait, és élete végéig mélységesen bizalmatlan maradt a bojárokkal szemben.[1]
A koronázás 1547. január 16-án zajlott le, egyszerű, zárt körű udvari ünnepség keretében.[1] Azzal, hogy felvette "a minden oroszok cárja és nagyfejedelme" címet, Iván tudtára adta a világnak, hogy a bizánci császárok örökösének tekinti magát.[1] (A cár szó a latin caesarból származik, s a kortársak imperatornak ["császár"] fordították.[1]) Február 3-án feleségül vette az ősi Kobila-Koskin családhoz tartozó Anasztázia Zaharina-Jurjevát (e családból származott a későbbi Romanov-ház).[1] Boldog házasságban éltek, hat gyermekük született, de közülük csak kettő maradt életben.[1] A történészek feltételezése szerint az 1560. augusztus 7-én elhunyt Anasztázia jótékony hatással volt Ivánra, és – Makarijhoz, a moszkvai metropolitához hasonlóan – gyakran lépett fel békítő szándékkal.[1] Valószínűleg Makarij ösztönözte az ifjú uralkodót arra, hogy az igazságszolgáltatás elvein alapuló keresztény államot hozzon létre.[1] A reformokat az egyházi ügyek rendezésével kezdte; intézkedéseit az 1547-es, 1549-es és 1551-es zsinatokon el is fogadtak.[1] 1549-ben megalapította a Izbrannaja Rada ("Kiválasztottak Tanácsa") nevű, héttagú tanácsadó testületet.[1] Ez év februárjában meghívta a bojárság, a főpapság és a moszkvai nemesség képviselőit az úgynevezett "megbékélés gyűlésé"-re (szobor primirenyija), melyen meghirdette reformpolitikáját.[2] Az eleinte gyakran, majd egyre ritkábban ülésező országos gyűlés (zemszkij szobor) magában hordta rendi-képviseleti monarchia megvalósításának lehetőségét.[3] 1550-ben új Szugyebnyikot – törvénykönyvet – állítottak össze és fogadtattak el az országos gyűléssel; javítottak a közigazgatási rendszer működésén és a katonai szolgálat feltételein; vidéken megszervezték a helyi közigazgatás zemsztvónak nevezett egységeit, amelyek élén választott elöljárók (zemsztvosztaroszta) álltak.[3]
Harc a tatárok ellen és belső problémák
[szerkesztés]A moszkvai uralkodóknak mindig sok gondot okoztak a tatár csapatok betörései; Iván is tudatában volt ennek a veszélynek, ezért úgy határozott, hogy támadásba lendül.[3] Két eredménytelen hadjárat (1547, 1549) után csapatai végül 1552-ben bevették Kazany városát, így a Volga menti Kazanyi Kánság Oroszország része lett.[3] 1556-ban az Asztraháni Kánság ellenállás nélkül elfogadta Moszkva fennhatóságát.[3] A hadjáratokban a cár személyesen részt vett, az államügyek intézését Makarij metropolitára bízta.[3] A belső hatalmi harcok folytatódtak, s a helyzetet csak tovább nehezítették az orosz örökösödési törvények, amelyek oly bonyolultak voltak, hogy óhatatlanul vitához vezettek; a nemesség eközben mind számát, mind hatalmát tekintve megerősödött.[3] 1553 márciusában Iván súlyosan megbetegedett, ezért magához hívatta bojárjait, hogy esküdjenek hűséget örökösének, a kiskorú Dmitrij hercegnek.[3] A titkos tanácsban és a bojárdumában megoszlottak a vélemények, sokan attól tartottak, hogy a gyermek trónra kerülése esetén kiújul az Iván kiskorúsága idején tomboló erőszakhullám.[3]
A bojárok jelöltje a cár elsőfokú unokatestvére, Vlagyimir Andrejevics sztaricai herceg volt.[3] Bár ezzel sok hűséges alattvalóját maga ellen fordította, a cár végül elismertette fia örökösödési jogát.[3] Ez alkalommal senki sem lett kegyvesztett, sőt maga Vlagyimir is tagja lett a régensi tanácsnak.[3] Ugyanakkor Iván tisztában volt azzal, hogy unokatestvére fenyegetést jelent fia számára, s mivel az elkövetkező 15 év során a herceg és nagyravágyó édesanyja tovább erősítette gyanúját, végül mindkettőjükkel leszámolt (feltehetőleg 1569-ben).[3]
A livóniai háború
[szerkesztés]
Miután a Volga mindkét partján biztosította hatalmát, Iván figyelme a Baltikumra irányult; tengeri kijáratot akart, hogy megoldja a tenger nélküli Oroszország évszázados problémáját.[3] Az eredetileg Kínába induló Richard Chancellor és brit kereskedőtársai a Fehér-tenger felől jutottak el 1553–1554-ben Moszkvába, Iván azonban meg volt győződve arról, hogy csak akkor tud eredményesen kereskedni Európával, ha a Balti-tenger partján jut kikötőhöz.[3] A 24 évig tartó livóniai háború 1558 januárjában kezdődött.[3] Az első balti hadjárat az oroszok sikerét hozta: Livónia, a Német Lovagrend állama megszűnt létezni, és Narva kikötője orosz kézre került.[3] A háborúba később bekapcsolódott Lengyelország, Svédország és Dánia is, így 1564 körül megváltoztak az erőviszonyok; a livóniai háború második és harmadik szakaszában Iván hadserege súlyos vereséget szenvedett.[3] A teljes összeomlás elkerülése végett a cár XIII. Gergely pápa közbenjárását kérte, aki Antonio Possevino nunciust bízta meg a közvetítéssel.[3] Oroszország 1582-ben a Lengyel–Litván Unióval 10 évre, 1583-ban a svédekkel 3 évre szóló fegyverszünetet kötött.[3]
Az opricsnyina évei
[szerkesztés]Miközben a livóniai háború folyt, Iván otthon sem maradt tétlen – 1565-ben két részre osztotta Oroszországot.[3] Az egyik felét, a zemscsinát a régi módszerek szerint a bojárduma kormányozta; a másikat, az opricsnyinát maga a cár igazgatta gondosan megválasztott – eleinte 1000 főből álló, de később 6000-es létszámúra duzzasztott – opricsnyikgárdája segítségével.[3] A szinte évről évre változó opricsnyina területileg meghaladta a zemscsinát, népességét tekintve viszont alatta maradt.[3] Ez a közigazgatási átszervezés tovább gyengítette az ország erejét: a kimerítő livóniai háború és az opricsnyina hatását a történészek a tatárjárás következményeihez hasonlítják.[3]
Az ország kettéosztottságát Iván 1572-ben szüntette meg, miután az opricsnyina seregei nem tudták megállítani a krími tatárok előretörését: I. Devlet Giráj krími kán seregei elfoglalták és felégették Moszkvát.[3] Mindenesetre ez a hétéves időszak véres szégyenfoltot hagyott Iván történelmi örökségén, és kétségeket ébresztett beszámíthatóságát illetően.[3]
Török háború
[szerkesztés]A Kazáni és az Asztraháni Kánság elfoglalásával Oroszország az 1550-es években Kelet-Európa legerősebb hatalmává vált. Az Oszmán Birodalom nem csupán az oroszok visszaszorítását és a Krími Tatár Kánság megsegítését remélte egy északi hadjárattól, hanem a perzsa hadjáratok utánpótlási feltételeit is javítani akarta a volgai vízi út megszerzésével.[4] II. Szelim az orosz terjeszkedéstől tartó lengyelekkel akart szövetségre lépni. 1569 nyarán a törökök és a krími tatárok sikertelenül ostromolták Asztrahánt, mialatt az oszmán flotta Azovot támadta. 1570-ben IV. Iván követeinek Konstantinápolyban sikerült békét kötni a szultán és a cár között. Ennek ellenére a törökök és a krími tatárok újabb háborút indítottak a cár ellen, mely 1574-ben zárult le Iván seregeinek győzelmével. Mivel ekkor a cár nem akart a törökök ellen háborúzni, békét kötött II. Szelimmel.
Utolsó évei
[szerkesztés]Iván nehezen viselte reményei és tervei meghiúsulását, s 1581. november 16-án egy vita hevében, pillanatnyi felindultságában halálosan megsebesítette örökösét, Iván cárevicset.[3] Nem fia volt az egyetlen, aki áldozatul esett haragjának: Iván később több mint 3000 nevet tartalmazó szinogyikkokat (halottak jegyzéke az istentiszteleten való megemlékezéshez) küldött szét különféle kolostorokba hatalmas pénzösszegek kíséretében, azzal a paranccsal, hogy a szerzetesek imádkozzanak a halottak lelki üdvéért (sok áldozat neve nem is került ezekre a listákra).[3]
A cár 1584. március 18-án halt meg hosszú uralkodás után kaotikus állapotban hagyva az országot fiára, I. Fjodorra. A Fjodort követő másfél évtized, az úgynevezett "zavaros idők" (szmuta; 1598–1613) voltak.[3]
Megítélése
[szerkesztés]
Sok cselekedete megbotránkoztatta a kortársakat, főként a nyilvános kivégzések brutalitása keltett nagy közfelháborodást; a cár különösen kegyetlen módon számolt le a vele szembehelyezkedő papokkal, és hasonló brutalitással tizedelte meg Novgorod városának lakosságát.[3] A történészek többsége mindamellett egyetért abban, hogy Iván tudatos és számító politikus volt; első felesége elhunyta után kész volt házasság révén elérni politikai céljait.[3] 11 nappal Anasztázia halála után már utasította embereit, hogy kezdjenek tárgyalásokat II. Zsigmond Ágost lengyel királlyal, majd hosszas megfontolás után bejelentette, feleségül kívánja venni a király húgát, Katalint.[3] Ezek a tárgyalások sikerteleneknek bizonyultak, bár Iván később ismét próbálkozott, sőt, 1567-ben még békét is kötött a svédekkel, hogy megszerezhesse Katalint, aki időközben feleségül ment János svéd herceghez (a későbbi III. János svéd királyhoz).[3] A cár így akarta létrehozni a lengyel–orosz politikai uniót, melynek a határ mindkét oldalán számos támogatója akadt.[3] 1572-ben, a Jagelló-ház kihalásakor Iván is benyújtotta igényét a lengyel trónra.[3]
Iván kétségtelenül szenvedélyes férfiember volt, és minthogy nem helyeselte, hogy egy uralkodó házasságon kívüli kapcsolatokat tartson fenn, gyakran cserélte feleségeit; hat hitvese volt (a hetedik frigyet az egyház nem szentesítette), közülük három meghalt, egy túlélte őt, kettőtől pedig elvált, és zárdába kényszerítette őket.[3] Az angol követtel tárgyalt arról is, hogy esetleg feleségül venné I. Erzsébet angol királynő egyik udvarhölgyét, Mary Hastingset.[3] 1553 után igyekezett megszilárdítani a kapcsolatokat Angliával, 1566-ban még az is felvetődött benne, hogy lemond, és Angliában telepszik le.[3] Végül azonban haláláig az orosz trónon maradt.[3]
Sokféle eredmény fűződik a nevéhez; a külpolitikában minden lépését egy célnak rendelte alá: Európához akarta közelíteni országát – e törekvését másfél évszázaddal később Nagy Péter folytatta.[3] Iván politikáját rossz szemmel nézték a környező európai országok uralkodói, akik nem örültek az erős és gazdag vetélytárs megjelenésének.[3] A cár igyekezett gátat vetni a tatár és török csapatok betöréseinek.[3] Támogatta a kultúra fejlesztését.[3] A Kreml szomszédságában felállíttatta a Pecsatnij dvor elnevezésű nyomdát, és irányításával Ivan Fjodorov diakónust, az orosz könyvnyomtatás atyját bízta meg.[3] Iván fennmaradt írásai nagyrészt politikai jellegűek, de ezek is igazolják tehetségét: szókincse gazdagabb valamennyi XVI. századbeli orosz írónál.[3] Emellett még imádságokat és egyházi zeneműveket is szerzett.[3] A pravoszláv egyház odaadó híve volt, de ez a meggyőződése gyakran kényelmetlennek bizonyult politikai céljai szempontjából.[3]
Családfa
[szerkesztés]| III. Iván * 1440. I. 22. † 1505. X. 27. |
Palaiologina Zsófia * 1449 (?) † 1503. IV. 7. |
Vaszilij Lvovics Glinszkij | Ana Jakšić | ||||||||||
| III. Vaszilij * 1479. III. 25. † 1533. XII. 3. |
Jelena Glinszkaja * 1506/1507 † 1538. IV. 3. |
||||||||||||
| 1 Anasztázia Romanovna * 1523 † 1560. VIII. 7. OO 1547. II. 3.
|
2 Mária Tyemrjukovna * 1544 † 1569. IX. 1. OO 1561. VIII. 21.
|
IV. Iván * 1530. VIII. 25. † 1584. III. 18. |
3 Márta Vasziljevna Szobakina * 1552 † 1571. XI. 13. OO 1571. X. 28.
|
4 Anna Alekszejevna Koltovszkaja * ? † 1626. IV. 5. OO 1572. IV. 29. 1574-ben elváltak | |||||
| 1 | 1 | 1 | 1 | 1 | |||||
| Anna * 1549. VIII. 10. † 1550. VII. 20. |
Mária * 1551. III. 17. † 1551 |
Dmitrij (1.) * 1552. X.-e † 1553. VI. 6. |
Iván * 1554. III. 28. † 1581. XI. 19. |
Eudoxia * 1556. II. 28. † 1558. VI.-a | |||||
| 1 | 2 | 7 | |||||||
| I. Fjodor * 1557. V. 31. † 1598. I. 7. |
Vaszilij * 1563 † 1563 |
Dmitrij (2.) * 1582. X. 18. † 1591. V. 15. |
|||||||
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w Uralkodók és dinasztiák: Kivonat az Encyclopædia Britannicából. A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János. Budapest: Magyar Világ Kiadó. 2001. ISBN 963 9075 12 4 , 305. oldal
- ↑ U. és d., 305–306. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah ai aj ak al am an ao ap aq ar as at au U. és d., 306. oldal
- ↑ Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 22.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. 22-23. o. ISBN 963 05 6740 7
További információk
[szerkesztés]- Iván cárevics, IV. Iván fiának halála
- Mikhál Lermontov: Históriás ének az rettenetös Iván czárrul, ifiú testörzőjérül és az vitéz kalmár Kalasnikovrul; ford. Sztrippai Sz. Hiador; La Fontaine Társaság, Bp., 1924
- Nagy Iván: Rettenetes Iván. (IV. Iván cár); Cserépfalvi, Bp., 1942 (Nagy idők – nagy emberek)
- Robert Vipper: Rettegett Iván; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1947
- Szvák Gyula: Iván, a félelmetes; Gondolat, Bp., 1985
- Henry Troyat: Rettegett Iván; ford. Jancsó Júlia; Palatinus, Bp., 1998 (Regényes életrajzok)
- Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter utóélete; ELTE Ruszisztikai Központ–Magyar Ruszisztikai Intézet, Bp., 2001 (Ruszisztikai könyvek)
- Szvák Gyula: IV. Iván / Jevgenyij Anyiszimov: I. Péter; ford. Kutyina Olga, Kozma András; Pannonica, Bp., 2004 (Fekete-fehér)
- Szvák Gyula: IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája; L’Harmattan, Bp., 2019
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
| Előző uralkodó: III. Vaszilij |
Következő uralkodó: nem volt |
.svg)
| Előző uralkodó: nem volt |
Következő uralkodó: I. Fjodor |
.svg)
