Ugrás a tartalomhoz

Szászhermány

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Szászhermány
(Hărman, Honigberg)
Szászhermány címere
Szászhermány
címere
Közigazgatás
Ország Románia
Fejlesztési régióKözép-romániai fejlesztési régió
MegyeBrassó
KözségSzászhermány
Rangközségközpont
Irányítószám507085
SIRUTA-kód41097
Népesség
Népesség6263 fő (2021. dec. 1.)
Magyar lakosság111 (2011)[1]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság530 m
IdőzónaEET, UTC+2
Elhelyezkedése
Térkép
é. sz. 45° 42′ 24″, k. h. 25° 41′ 08″45.706792°N 25.685619°EKoordináták: é. sz. 45° 42′ 24″, k. h. 25° 41′ 08″45.706792°N 25.685619°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Szászhermány
 témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Szászhermány (románul: Hărman, németül: Honigberg, szászul: Huntschprich) falu Romániában, Brassó megyében. Brassó városától tíz kilométerre északkeletre, az Olt nagy kanyarulatától délre fekszik. Szászhermány község központja, lakosainak száma 2011-ben 4659 fő volt.

Szászok alapították a Német Lovagrend barcasági tartózkodásának idején, valószínűleg 1220 körül, és ebben az időszakban kezdték építeni nagytemplomát is. Legelső okleveles említése 1240-ből származik. A 15. században a török fenyegetettség hatására megkezdték egy templomerőd építését, és a 16–17. században a helyiek számos támadást vészeltek át az ellenálló templomerődben. A 20. század végén a szászok kivándoroltak, a 21. század elején a lakosság túlnyomó részét a románok képviselik.

Területe nedves, részben mocsaras; földje termékeny, mely kedvez a mezőgazdaságnak. A falu lakosainak fő foglalatossága a középkortól a 20. század végéig a mezőgazdaság volt, az iparosítás elkerülte a települést. A 21. század elején a lakosság számottevően nőtt, azonban ez nem a természetes szaporulatnak, hanem elsősorban a betelepülésnek köszönhető; jellemző a Brassóból ide (és a többi szomszédos településre) történő elvándorlás. A munkaerő nagy része Brassóba vagy Prázsmárra ingázik.

A település látványossága a központban álló evangélikus erődtemplom, melyben múzeum működik: mind az erőd, mind pedig a templom látogatható. A falu területén található továbbá a Lempes-hegy és a Szászhermányi láp, melyeket természetvédelmi területként tartanak nyilván.

Neve és címere

[szerkesztés]

Magyar (Hermány) és román (Hărman) nevét a legtöbb történész egy Hermann nevű alapítótól vagy elöljárótól származtatja,[2] Kovács Lehel István megemlít egy olyan véleményt, mely szerint a névadó maga Salzai Hermann, a Német Lovagrend nagymestere és államának alapító atyja volt. Orbán Balázs a székely Hermán nemzetségtől, Benkő József pedig a forrást jelentő „érmány” szóból vagy pedig Hermész görög istentől eredezteti.[3] A román Hărman valószínűleg a magyar elnevezés átvétele, ugyanis ha a német személynévből származna, akkor Hărmănești alakban honosodott volna meg.[4]

A német Honigberg és a latin Mons Mellis jelentése „mézhegy”, és néhányan azt feltételezték, hogy a helyi méhekkel vagy méhészkedéssel van kapcsolatban; Orbán Balázs megemlít egy legendát a környéken tanyázó vadméhekről, melyek mézét a telepesek felhasználták.[5] Gernot Nussbächer szerint azonban a szászok korábbi németországi otthonaikról neveztek el több újonnan alapított barcasági falut, így Honigberget is (Koblenztől, a Német Lovagrend egyik központjától délre találhatók Honigberg, Heldsdorf, Weidenbach, Nussbach, Rosenau stb. nevű falvak, melyek ugyanakkor barcasági települések német nevei is).[6]

A név különböző változatai: Mons Mellis (1240, 1377), Herman (1243, 1404), Honchperg (1415), Honichperg (1420), Hermanfalw (1422, 1426), villa regalis Herman és Honigperg (1484), Hermány (1706). A magyar elnevezés Szász- előtagját legelőször 1784-ben jegyzik („a Bartzabéli Szász-Hérmányba”). A 19. század közepén állandósulnak a jelenlegi elnevezések: (Szász-)Hermány, Honigberg, Herman(u).[2][7]

Címere egy földgömbön (más ábrázolásokban gyűrűn) álló T és F betű; a szász történészek szerint jelentésük Frater Teutonicus (Német Lovagrend). A régebbi ábrázolásokon a bal oldalon egy rózsa, a jobb oldalon egy tulipán is megjelenik.[8]

Földrajz

[szerkesztés]

Brassó megye keleti részén, a barcasági síkság közepén fekszik, 530 méter tengerszint feletti magasságban. Brassó városától tíz kilométerre északkeletre, az Olt nagy kanyarulatától négy kilométerre délre helyezkedik el; áthalad rajta a DN11-es főút, illetve a 400-as vasúti fővonal.[9] Van saját vasútállomása,[10] ezenfelül autóbusszal is megközelíthető.

A falutól délre, Brassó és Hétfalu irányába nagy kiterjedésű, száraz, gazdag szántóföldek találhatók. Az északra eső, az Oltig terjedő területet a régi időkben tölgyerdő borította, de ebből mára csak néhány festői facsoport maradt meg. Nyugat, északnyugat felé a föld nedves, a talajvíz sok helyen a felszínre tör, így dús, füves területek vannak itt. A mocsaras területet vízelvezető árkokkal alakították át legelőkké, csak a Lempes alatt maradt meg a forrásláp részben eredeti állapotában (ez a Szászhermányi láp, melyet Natura 2000 természetvédelmi területként tartanak nyilván). Tavasszal ott virágzik a lisztes kankalin (Primula farinosa), nyáron pedig a barcasági istác (Armeria maritima ssp. barcensis), az egyetlen pázsitszegfűféle, amely ezen a környéken található.[11]

A falutól két kilométerre nyugatra fekszik a Lempes-hegy, négy kilométerre északra pedig a bővizű Hidegkút (Kalte Brunnen) forrás; mindkettő a helyiek kedvelt kirándulóhelye. A Hidegkúttól északra elterülő, az Oltig húzódó nedves rétek látványossága a mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris), a tavaszi és őszi madárvonulás idején pedig számos mocsári madár népesíti be.[11]

Mérsékelt kontinentális éghajlat jellemzi, amelyet az északnyugat felől érkező légmozgások uralnak; az éves átlaghőmérséklet 7,6 °C, a csapadék 609 mm. Közvetlen közelében nincsenek magaslatok, így ki van téve a zord szeleknek. A település területén néhány kisebb patak van, ezenfelül áthalad rajta egy csatorna, amely Hosszúfaluban ágazik ki a Szentpéteri patakból, mely a maga során a Garcsin-patakból ágazik el; ez régen malmokat hajtott.[11][12]

Története

[szerkesztés]

Szászhermány területén már a kora újkőkorszakban állandó, földműves települések voltak: régészeti feltárások során Körös-kultúrai illetve Cucuteni kultúrai kerámiákat találtak. A Lempes területén végzett ásatásoknál bronzkori leletek kerültek elő, a kora vaskor Hallstatti kultúrájára pedig számos, az egész térségben található kerámialelet utal.[13] Az 1960-as években végzett feltárások géta–dák kerámiákat találtak a Lempes környékén, melyekből egy i. e. 3. századi dák település jelenlétére következtettek. Ez volt az egyetlen ismert barcasági dák település ebből az időszakból, és a leletekből ítélve egészen a római hódításig, vagy még későbbig létezett.[14] A népvándorláskor alatt elnéptelenedett, a következő tárgyi emlékek a 8–9. századból maradtak fenn.[15]

Szászhermány megalapítása a Német Lovagrendhez köthető, amelyet II. András magyar király 1211-ben hívott be Erdélybe és telepített le a Barcaságon határőri feladatok ellátására, velük párhuzamosan pedig szász telepesek is érkeztek a Rajna és a Mosel folyó vidékéről. A lovagok és a telepesek engedélyt kaptak templomok építésére és települések létesítésére, és valószínűleg a lovagrend barcasági tartózkodásának idején (feltételezések szerint 1218–1223 között) körvonalazódott Szászhermány települése is. Ebben az időszakban kezdték építeni Szent Miklósnak szentelt nagytemplomát is, és legelső okleveles említése 1240-ből származik, melyben IV. Béla magyar király „Mons Mellis” templomát a kerci kolostornak rendelte alá. Ez az okmány tartalmazza Prázsmár, Barcaszentpéter, és Barcaföldvár legelső említését is.[16]

A 13. századi tatárjárások nagy pusztítást okoztak a Barcaságon, és nyilván Szászhermány fejlődését is visszavetették. Következő említése 1377-ből származik, amikor I. Lajos egy kiváltságlevélben megerősíti Brassó és a tizenhárom szabad barcasági szász falu közötti régi kapcsolatot, mely arra utal, hogy a Német Lovagrend idejéből fennálló szervezettség még akkor is érvényben volt. A 15. században a tatár betöréseket felváltotta a török fenyegetettség, így a szászhermányiak megkezdték egy templomerőd építését, továbbá Brassó várának építésénél is segédkeztek.[17] Ami a templomot illeti, a háromhajós bazilikát a 13. században kezdték építeni román stílusban, azonban nyugati része és tornya már gótikus. A 15–16. század során átépítették a templomot, ekkor késő gótikus és reneszánsz építészeti elemekkel bővült (bár alaprajza és architektonikája változatlan maradt), mai formáját 1595-ben nyerte el. A templomot övező védműrendszert a 15–17. században alakították ki, melynek belső, ovális alaprajzú, tizenkét méter magas és négy méter vastag falát hét torony erősítette. Az erőd belsejében kamrákat létesítettek, ahol a családok biztonságba helyezhették a vagyonukat, és ostrom alatt lakóhelyként is szolgáltak.[18]

Az erődtemplom

Az ellenálló templomerődben a helyiek számos támadást átvészeltek: 1552-ben Ștefan Rareș, 1600-ban Vitéz Mihály, 1603-ban Giorgio Basta, 1612-ben Báthory Gábor, 1658-ban Michael Ottonello, 1663-ban Dabija vajda seregei ostromolták, de bevenni nem tudták. A 16. században Szászhermányt természeti csapások is sújtották: árvizek (1509, 1533), sáskajárás (1542), pestis (1553, 1572).[19] A Rákóczi-szabadságharc alatt a kurucok egyik tábora Szászhermány közelében volt, és folyamatosan zaklatták, többször kifosztották a falut, a falubírót megölték. 1718–1719-ben pestis söpört végig a Barcaságon, a szászhermányi lakosoknak közel fele meghalt, 96 háztartásból 53 maradt. 1745-ben a tűzvész három utcát, 1755-ben 78 gazdaságot pusztított el; a falut ekkor egy időre felmentették az adófizetés alól, és Brassóból 140 forint segélyt küldtek nekik. 1756-ban ismét pestisjárvány dühöngött, Szászhermány közel egy évig karanténban volt. 1768-ban és 1799-ben újabb tűzesetek okoztak jelentős károkat.[20]

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Szászhermány környéke több összecsapás helyszíne volt. 1848. december 5-én az Olton átkelő székelyek rövid harc és ágyúzás után megfutamították a Szászhermánynál állomásozó császáriakat, akiknek egy része elmenekült, egy szakasz viszont a templomerődbe húzódott. A székelyek betörték a várkaput és az osztrákok nagy részét lelőtték vagy foglyul ejtették, egyesek viszont kitartottak a templomtoronyban. A harcok alkalmával a falu egy része leégett és elpusztult. 1849 februárjában és márciusában újból megtámadták Szászhermányt a székelyek, azonban orosz és román csapatok visszaverték őket.[5][21]

1876-ig Szászhermány (a tizenhárom szabad barcasági szász falu egyikeként) Brassó-vidékhez tartozott. Ebben az évben létrehozták Brassó vármegyét, Szászhermányt pedig ennek Alvidéki járásába sorolták be.[22] A faluban több középületet emeltek: 1863-ban postát, 1879-ben fogadót, 1883-ban kocsmát, 1894-ben faluházát, 1897-ben az orvos házát, 1901-ben evangélikus parókiaépületet.[23] A vasút 1891-ben érte el a települést, ekkor nyitották meg a Brassó–Sepsiszentgyörgy–Kézdivásárhely-vasútvonalat, melynek Szászhermányon is van egy állomása.[10]

Az első világháború kitörése után a Szászhermányról besorozott katonák a lengyel és a kelet-porosz fronton harcoltak. Az 1916-os román betörés alkalmával az otthon maradt barcasági szász és magyar lakosok, beleértve a szászhermányiakat, az ország belseje felé menekültek. Szászhermány mellett több csatát is vívtak, október elején a falu és a mellette fekvő Lempes magaslata többször felváltva került a románok és a Falkenhayn vezette németek kezére. A háborúban a falu 52 szász és 50 román lakosa esett el.[24] A második világháborúban elesett és fogságban meghalt szászoknak a templomerődben állítottak emlékművet.[18] A háború utolsó évében a szászok közül sokat munkatáborba vittek, vagyonukat kisajátították. Mindezek ellenére számuk nem csökkent jelentősen, viszont a románok száma néhány évtized alatt megháromszorozódott.[1]

1941-ben Szászhermánytól különvált Szászhermányi-méhkertek (románul Stupinii Hărmanului), azonban ez az 1968-as megyésítéskor ismét beleolvadt Szászhermány faluba.[25] A megyésítés alkalmával hozták létre Szászhermány községet, a községközponton kívül a korábban Háromszék részét képező Vámoshíd tartozik hozzá.[26]

Az 1970-es években számos új házhelyet jelöltek ki. A települések nagy részére jellemző kommunista átformálás elkerülte Szászhermányt: iparosítás nem történt, tömbházakat szinte alig építettek. A lakosok főként Brassóba ingáztak dolgozni. A mezőgazdaság hanyatlani kezdett, azonban a 20. század végén több vállalat telepedett meg itt (textíliák, bőráruk, csapok készítése, kiskereskedelem). Az 1989-es rendszerváltás után a szászok kivándoroltak.[27] A 21. század elején Szászhermány (és Vámoshíd) jelentős fejlődésen ment keresztül a lakóövezetet illetően, jellemző a Brassóból ide (és a többi szomszédos településre) történő elvándorlás.[28]

Legendák

[szerkesztés]

Egy legenda szerint a barcasági szászok és magyarok úgy jelölték ki a földjeik közötti határvonalat, hogy megegyeztek abban, hogy hajnalban településeikről elindulnak, és ahol találkozni fognak, ott lesz a határ. A brassói, szászhermányi, prázsmári, barcaszentpéteri szászok köleskásával, a hétfalusi magyarok pedig sült libákkal indultak egymás települései felé, a találkozási helynél pedig letették a határkövet, és megvendégelték egymást.[29]

A Kakas-kő legendája szerint a Lempesen található egyik kőszikla forogni kezd, ha éjfélkor a kakas megszólal. A monda egy változata alapján a követ egy óriás hajította vetélytársára, egy másik változat szerint egy Hannes nevű ember változott kővé bolyongása közben.[3]

Leírása

[szerkesztés]
Falukép, balra az evangélikus temető, háttérben a templomtorony

A falu a piactéren álló evangélikus erődtemplom köré szerveződött, innen indulnak ki a fő utcák. Gerincét két párhuzamos, mintegy 2 kilométer hosszúságú kelet-nyugat irányú utca képezi. A román negyed eredetileg a piactértől északra helyezkedett el.[30] Utcaneveket 1645-ben említenek legelőször: Tarthler Gass (Prázsmári utca), Pithersberger Gass (Szentpéteri utca), Graewen Gass (Gróf utca), Mill Gass (Malom utca).[31]

1989 után a település népessége számottevően nőtt, így a falu épületeinek jelentős része új építésű, minőségi kivitelezésű. A régi, főként 19. századi épületek a központban vannak, több közülük javításra szorul.[28] Az erődtemplomon kívül az egyetlen műemlékként nyilvántartott épület a 81. számú lakóház.[32]

A település fő látványossága a központban álló evangélikus templom. A legtöbb barcasági erődtemplomhoz hasonlóan a középkorból származik, belső várfala két méter vastag, 8–10 méter magas, hét toronnyal. A templom a 16. században nyerte el mai formáját, a várfalakon később több beavatkozást végeztek, de így is szinte eredeti formájukban maradtak meg. Az erőd kiemelkedő jelentőségű épülete a keleti vártoronyhoz csatlakozó kápolna, amelynek fennmaradtak középkori freskói.[30] A 21. században múzeum: mind az erőd, mind pedig a templom látogatható.[33]

Népesség

[szerkesztés]

Kezdetben a lovagrend hagyományai szerint Szászhermány a szomszédos Prázsmárral és Barcaszentpéterrel egy centuriumnak nevezett közigazgatási egységet alkotott (Tartlauer Hundertschaft), ennek megszűnése után a szomszédságokra hárult a közigazgatás megszervezése. 1536-ban négy szomszédságot említenek: Leysch (38 háztartás), Oberst (41), Gyld (38), Myle (43), vagyis összesen 160 háztartás volt a faluban.[31]

A legrégebbi fennmaradt összeírás 1510-ben készült: 132 gazda, hét özvegyasszony, hét szegényember (arem Lewt), egy ház nélküli bérlő (sedler), öt üres ház, egy molnár, egy iskolamester, egy harangozó, valamint kilenc pásztor és bojtár. Az 1526-os évből származik a lakosok legrégebbi névsora és adóerősségük. Ekkor 120 „egész ház” (teljes adót fizető háztartás), 23 „fél ház” (köztük néhány özvegyasszony) és hat üres ház volt. A legtöbb lakos csak a keresztnevén szerepel; a leggyakoribbak a következők: Hans (19), Lörincs (10), Peter (9), Stephin, Jörg, Merlin (8), Tong (7), Paul, Simon (6). A fennmaradt családnevek: Snidirs (Schneider, szabó), Lang, Zeimners, Meschen, Wuerf, Kiuschen, Omen, Czemermas (Zimmermann, ács), Koch, Jobers, Rot, Embers, Fysshercz (Fischer, halász). Egyes nevek származást jelölnek, például Paul von Helecdorf.[34]

Románok jelenlétére legelőször 1655-ben utalnak, ekkor 23 román adófizető volt. 1756-ban a településnek 978 lakosa (741 szász és 237 román) volt, 1787-ben pedig már 1711 lakos (373 háztartás).[35] A románok hagyományosan a falu északi részén laktak.[11] 1754-ben egy román ortodox fatemplom építéséről adnak hírt, azonban ez hamar elromosodott. 1788-ban egy Istenszülő elszenderedésének szentelt, barokk stílusú, kereszt alaprajzú kőtemplomot építettek helyére a brassói Gheorghe Ciurcu kereskedő támogatásával. Legutóbbi átépítése 1932-ben volt.[36]

1814 és 1910 között a falu népessége megduplázódott (1125, illetve 2334 lakos).[37] Különösen a románok száma növekedett: míg 1850-ben a lakosság harmadát tették ki, addig 1910-ben közel felét. A román hatalomátvétel után (és különösen a 20. század második felében) a románok száma folyamatosan nőtt, míg a szászoké 1200 körül stagnált. A 20. század végén a németek kivándoroltak: míg 1977-ben még 1129 szász volt, 1992-ben már csak 241. A 2000-es években jelentősen nőtt a település népessége: a 2011-es népszámlálás szerint 4659 (Vámoshíddal együtt 5402) lakosa volt, melyek közül 4029 román, 226 cigány, 111 magyar, 65 német.[1] Ez azonban nem a természetes növekedésnek, hanem elsősorban a betelepülésnek köszönhető (népességáramlás a városi területekről a vidékiekre a kedvezőbb árak és hitelfeltételek miatt).[38]

A Szászhermányból kivándorolt németek kezdetben Dinkelsbühlben, majd Rothenburg ob der Tauberben rendezték találkozóikat.[39]

Gazdaság

[szerkesztés]
Mezőgazdasági szerszámok (néprajzi kiállítás)

A Barcasági-síkság termékeny vidékét kihasználva, a környező falukhoz hasonlóan a szászhermányiak már a korai időktől mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. A gazdasági növekedés olyan erőteljes volt, hogy 1427-ben vásárhellyé (oppidum) nyilvánították, azonban ezt a jogot ismeretlen okból elvesztette, és a 16. század elején ismét faluként jelenik meg.[40] A földeket kezdetben időközönként újraosztották, annak alapján, hogy hány háztartás volt a faluban (mindegyik egy ún. Landschrichtet kapott), emellett helyet hagyva a közösségi legelőnek is. Egy 1593-as rendelet alapján a gazdák megvásárolhatták földjeiket, 1777-re pedig mindenki földtulajdonos lett.[41]

A kézművesség már a 13. század második felében megjelent, de sosem ért el kimagasló fejlettségi szintet, pusztán a helyi szükségleteket elégítette ki (szövés, malomipar, fazekasság, fém- és famegmunkálás, sörfőzés). A 14. században egy Cristian nevű szabót említenek, a 15. században egy Conrad Lapicida nevű kőfaragót, a 16. században pedig szászhermányi fazekasokat.[42]

1520-ban Szászhermány 5,5 „fizetőházzal” (domus numeralis, mely az egyes települések adózóképességét mutatta) rendelkezett, vagyis a Barcaság egyik vagyonosabb településének számított. A 16. század folyamán ez a szám 4 és 5,5 között ingadozott.[34]

A szász földművesek még a 19. században is két- vagy háromnyomásos gazdálkodást folytattak, és a hagyományokhoz ragaszkodva visszautasítottak mindennemű újítást, annak ellenére, hogy a Gubernium többször szorgalmazta azokat. A növényeket kezdetben a búza, köles, árpa képviselte, a 18. század második felében kendert és lent is kezdtek termeszteni, a 19. század elején pedig meghonosították a kukoricát és (a gazdák kezdeti, hosszas ellenállása után) a burgonyát is. Ezeken kívül a kertekben zöldségeket, gyümölcsöket, takarmánynövényeket is termesztettek. Ami az állatokat illeti, a szászok főként szarvasmarhát és disznót, a románok juhot tenyésztettek.[42] 1835-ben három gabonaőrlő és három köleshántoló malmot említenek. Az 1870-es években a falunak 10 216 hold mezőgazdasági földterülete volt, melyből 7160 hold szántóföld, 1272 legelő, 1254 kaszáló. A fő foglalkozás a földművelés volt, és bár a gazdák jórészt még ekkor is az alacsony hozamú, középkori módszereket alkalmazták, Szászhermány gazdag falunak számított nagy földterületének köszönhetően. A 19. század végén végül megjelennek a korszerű mezőgazdasági gépek: fémeke, földhenger, aprítógép, vetőgép, gőzcséplőgép (megemlítik, hogy 1887-ben egy gőzcséplőgép által előidézett tűzvészben 51 csűr és 28 istálló égett le). A háromnyomásos gazdálkodással csak 1903-ban hagytak fel.[43]

Az 1990-es évek elején még a mezőgazdaság volt a fő foglalkozás, de a 2010-es évekre a gazdálkodás szinte teljesen visszaszorult, a munkaerő közel 70%-a a szekunder szektorban dolgozik (a községben létrehozott kis ipartelepeken, vagy pedig Brassóban, Prázsmáron), a többiek a szolgáltatásban. A dolgozók nagy része Brassóba vagy más településekre ingázik.[44]

Oktatás és kultúra

[szerkesztés]
Korabeli osztályterem (néprajzi kiállítás)

Bécsben tanuló szászhermányi diákokat már a 15. században említenek. 1427-ben Antonius de Montemellis a bécsi kollégium diákja volt, majd az 1440-es években szászhermányi plébános. A szóbanforgó időszakban Bécsben tanult még Johannes ex Monte Mellis (1478), Valentinus Frey (1488) és Petrus (1489), Krakkóban pedig Johannes Marci (1490). Iskolamesterről legelőször 1510-ben adnak hírt.[34] 1711-ben három szász oktatót említenek, 1761-ben pedig román oktatást is. 1762-ben 250 iskoláskorú gyerek volt a faluban, de Andreas Teutsch dékán feljegyzése szerint csak 97 (54 lány és 43 fiú) járt iskolába. 1781-ben felépítik az evangélikus iskolaépületet.[45]

A 19. században az evangélikus iskolában három, majd 1852-től négy tanár oktatott. 1871-ben bevezették a Georg Paul Binder által felvázolt szabályzatot, mely szerint a lányok 8, a fiúk 9 éves koruktól iskolakötelesek, az általános iskolában oktatott tantárgyak pedig a vallás, írás-olvasás, számtan, mértan, földrajz, történelem, környezetismeret, zene, rajz, fogalmazás. A fiúk és a lányok külön osztályokba jártak, csak 1873-tól lettek koedukált osztályok. Ami a román oktatást illeti, 1865-ben két, 1867-ben három tanárt említenek, az oktatás pedig hat éves volt. A román iskolaépületet 1876-ban emelték. 1880-ban a falu 2039 lakosából 1178 tudott írni-olvasni.[23]

A 2010-es években egy iskola és egy óvoda működött a településen, a tanuló gyerekek száma (Vámoshíddal együtt, ahol egy további iskola és óvoda van) 2010-ben 386 volt. A helyi iskolákba az iskolaköteles gyerekeknek csak 77%-a (általános) illetve 50%-a (középiskola) jár, a különbséget a Brassóban tanulók és az iskolaelhagyók teszik ki. Szakképző intézmények nincsenek.[46]

Ami a kultúrát illeti, az erődtemplom kiállításain kívül a településen még van egy kisebb helyi múzeum, egy kultúrház (itt működik a Vatra Hărmanului népi együttes), és egy könyvtár. A faluban van futball- és kézilabdapálya, de nincs olyan infrastruktúra, amely lehetővé tenné, hogy az emberek szabadidejükben sportolhassanak. Az Înfrățirea Hărman sportklub 1949-ben alakult.[33]

Évente megrendezett ünnepek a Szászhermányi napok (augusztus 15), Majális (Arminden, május 1), az őszi termésünnep (október), és a „tollas bál”, amely január első hetében a besorozott fiatalok indulását eleveníti fel.[47]

Képek

[szerkesztés]
  • Az evangélikus templom
    Az evangélikus templom
  • Az evangélikus parókia épülete
    Az evangélikus parókia épülete
  • A 81. számú műemlék épület
    A 81. számú műemlék épület
  • Főutca
    Főutca
  • Az egykori román negyed
    Az egykori román negyed

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ a b c Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikái a népszámlálási adatok alapján, 1852–2011: Brassó megye. adatbank.ro
  2. ↑ a b Lupu 36–37. o.
  3. ↑ a b Kovács Lehel István. Térben és időben – Barangolás a Barcaságon. Négyfalu: HMMT, 49–52. o. (2017). ISBN 9789730258783 
  4. ↑ Murádin László. Utak és nevek. Nagyvárad: Europrint (2013). ISBN 9786068581026 
  5. ↑ a b Orbán Balázs. I. A kökösi hidtól Bodoláig: Hermány, A Székelyföld leírása, VI. Barczaság. Pest: Ráth Mór (1868) 
  6. ↑ Nussbächer, Gernot. Din cronici și hrisoave – contribuții la istoria Transilvaniei (román nyelven). Bukarest: Kriterion, 20–22. o. (1987) 
  7. ↑ Hărman. Arcanum. (Hozzáférés: 2022. november 23.)
  8. ↑ Lupu 65. o.
  9. ↑ Wachner 49. o, Strategie 34–38. o.
  10. ↑ a b Bellu, Radu – Lacrițeanu, Șerban: 100 de ani de existență a căii ferate Brașov – Sf. Gheorghe – Tg. Secuiesc. Tren Magazin, I. évf. 4. sz. (1991) 5–7. o.
  11. ↑ a b c d Wachner 51–52. o.
  12. ↑ Strategie 72−74. o.
  13. ↑ Lupu 9–14. o.
  14. ↑ Alexandrescu, Alexandrina: Așezarea dacică de la Hărman. Cumidava, VIII. évf. 1. sz. (1975) 9–12. o. ISSN 1224-502X
  15. ↑ Lupu 24. o.
  16. ↑ Lupu 33–35. o.
  17. ↑ Lupu 38–41. o.
  18. ↑ a b Ilica-Popescu, Isabelle. Honigberg – The fortified church (angol nyelven). (Hivatalos tájékoztató füzet) (2015) 
  19. ↑ Horvath 6–11. o, Lupu 44–48. o.
  20. ↑ Lupu 50–53. o.
  21. ↑ Horvath 35. o, Lupu 102–104. o.
  22. ↑ Lupu 124–125. o.
  23. ↑ a b Lupu 132–135. o.
  24. ↑ Lupu 109–113. o.
  25. ↑ Stupinii Hărmanului. Arcanum. (Hozzáférés: 2022. november 25.)
  26. ↑ Prázsmár, Farkasvágó és Vámoshíd. Háromszék, 2015. szeptember 2. (Hozzáférés: 2022. november 25.)
  27. ↑ Strategie 9. o.
  28. ↑ a b Strategie 42–43. o.
  29. ↑ Horvath 4. o.
  30. ↑ a b Wachner 50. o.
  31. ↑ a b Horvath 16–17. o.
  32. ↑ Lista monumentelor istorice: Județul Brașov. Ministerul Culturii, 2015. (Hozzáférés: 2017. január 28.)
  33. ↑ a b Strategie 57–59. o.
  34. ↑ a b c Nussbächer, Gernot. Aus Urkunden und Chronicken, 7 (német nyelven). Brassó: Aldus, 41–50. o. (2018). ISBN 9786069840115 
  35. ↑ Horvath 26. o, Lupu 74. o.
  36. ↑ Biserica Adormirii Maicii Domnului. biserici.org. (Hozzáférés: 2022. november 23.)
  37. ↑ Lupu 130. o.
  38. ↑ Strategie 14. o.
  39. ↑ Honigberg. burzenland.de. (Hozzáférés: 2022. november 23.)
  40. ↑ Lupu 60. o.
  41. ↑ Lupu 71. o.
  42. ↑ a b Lupu 54–60. o.
  43. ↑ Lupu 114–119. o.
  44. ↑ Strategie 28–29. és 61. o.
  45. ↑ Horvath 30–31. o, Lupu 84–85. o.
  46. ↑ Strategie 21–24. o.
  47. ↑ Hărman. Legendele Țării Bârsei. [2022. november 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. november 23.)

Források

[szerkesztés]
  • ↑ Horvath: Horvath, Peter. Die Gemeinde Honigberg und ihre Schicksale (német nyelven). Nagyszeben: Krafft (1912) 
  • ↑ Lupu: Lupu, Șerban. Istoria comunei Hărman de la începuturi până în anul 1918 (román nyelven). Brassó: Lux Libris (1998). ISBN 9739240690 
  • ↑ Strategie: Strategia de Dezvoltare Durabilă. Szászhermány: Primăria Hărman (2015) 
  • ↑ Wachner: Wachner, Heinrich. Krostadter Heimat- und Wanderbuch. Brassó: Wilhelm Hiemesch (1934) 

További információk

[szerkesztés]
  • Konnerth, Michael. Honigberg – Eine siebenbürgische Gemeinde im Burzenland (német nyelven). Gundelsheim: saját kiadás (2001). ISBN 9783929295825 
  • Fabini, Hermann. Die Kirchenburg in Honigberg, Baudenkmäler in Siebenbürgen 16. (német nyelven). Nagyszeben: Monumenta (2011). ISBN 9739808549 
  • Nägler, Thomas. Ansiedlung der Siebenbürgen Sachsen (német nyelven). Bukarest: Kriterion (1979) 
  • Teutsch, Joseph. Kurze Beschreibung des königlich freien Dorfes Honigberg (német nyelven) (1755) 
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szászhermány&oldid=26910411”