Ugrás a tartalomhoz

Helyettesítéses integrálás

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A helyettesítéses integrálás egy matematikai módszer függvények integráljának kiszámítására vagy primitív függvényének meghatározására. A differenciálszámítás láncszabályának ellenpárja.

Legyen egy intervallum, és egy folytonos, legalább egyszer differenciálható függvény. Tegyük fel, hogy egy folytonos függvény, akkor:

A Leibniz-féle jelölést használva, az behelyettesítés mindkét oldalát szerint deriválva megkapjuk a kifejezést, amely formálisan átírható a alakra, mely a kívánt behelyettesítést adja -re.

A szabályt lehet balról jobbra vagy jobbról balra alkalmazni. Az utóbbi eset u-helyettesítés néven is ismert.

Kapcsolat az analízis alaptételével

[szerkesztés]

Az helyettesítéses integrálás levezethető az analízis alaptételéből, tehát a Newton–Leibniz-tételből:

Legyen és két függvény, melyek eleget tesznek a következőknek: folytonos az intervallumban, és is folytonos az zárt intervallumban. Ekkor az függvény is folytonos -ben. Ezekből következik, hogy a következő két integrál:

létezik. Mivel folytonos, rendelkezik egy antideriválttal, és definiálható az függvénykompozíció. Mivel és legalább egyszer differenciálható, a láncszabály értelmében:

Az analízis alaptételének kétszeri alkalmazása bizonyítja, hogy a két integrál egyenlő:

tehát bizonyítja a helyettesítési szabály helyességét is.

Példák

[szerkesztés]

Tekintsük a következő integrált:

Ha elvégezzük az behelyettesítést, azt kapjuk, hogy: és

Fontos megjegyezni, hogy mivel az alsó határpontot (az -t) az kifejezéssel, valamint a felső határpontot (az -t) az kifejezéssel helyettesítettük, az visszahelyettesítése szükségtelen.

A következő integrál kiértékeléséhez érdemes a helyettesítést jobbról balra alkalmazni:

Az behelyettesítés hasznos, mivel így , és -re teljesül . A behelyettesítést elvégezve a következő eredményt kapjuk:

A integrálja kiszámítható parciális integrálással és trigonometrikus azonosságok alkalmazásával.

Antideriváltak

[szerkesztés]

A behelyettesítési módszer az antideriváltak meghatározására is használható.

Példa az antiderivált meghatározásra:

ahol tetszőleges integrálási konstans.

Mivel nem volt integrálási határpont (tehát az integrál határozatlan), az utolsó lépésben szükséges megfordítani az eredeti helyettesítést: .

Alkalmazás a valószínűségszámításban

[szerkesztés]

A behelyettesítési módszer a következő fontos kérdés megválaszolásában használható a valószínűségszámításban:

Legyen adott egy valószínűségi változó valószínűség-sűrűséggel, és egy másik valószínűségi változó , mely -hez az egyenlettel kapcsolódik, ahol egy injekció. A keresett mennyiség valószínűség-sűrűsége.

A kérdés megválaszolható, ha előtte kiszámítjuk azt, hogy mi a valószínűsége annak, hogy egy bizonyos részhalmazon nemnulla értéket vesz fel. Jelöljük ezt a valószínűséget -ként.

Ha valószínűségi sűrűsége , akkor a keresett mennyiség

akkor vesz fel nemnulla értéket az halmazon, ha nemnulla értéket vesz fel a halmazon, tehát

Az integrálban az változó helyére -t behelyettesítve

Ezt a kifejezést egyenlővé téve a definíciójával a következőt kapjuk:

Ebből következik, hogy:

Abban az esetben, ha és több korrelálatlan változótól függ, azaz és , -t többváltozós behelyettesítéssel kapjuk meg, melynek eredménye

Irodalom

[szerkesztés]
  • Hewitt, Edwin; Stromberg, Karl. Real and abstract analysis. Springer-Verlag (1965). ISBN 978-0387045597. 
  • Katz, V.. Change of variables in multiple integrals – Euler to Cartan. Mathematics Magazine 55 (1982). ISBN 978-0387045597. 
  • Reiman István. Matematika. Typotex Kft (2011). ISBN 9789632793009 
  • Gerőcs L.; Dr. Vancsó Ödön. Matematika. Akadémia Kiadó Zrt. (2010). ISBN 9789630584883 

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés]