Jean-Luc Godard

Jean-Luc Godard
Jean-Luc Godard 1968-ban
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Jean-Luc Godard (Párizs, 1930. december 3. – Rolle, Vaud kanton, Svájc, 2022. szeptember 13.) francia-svájci filmkészítő, a francia újhullám harcos vezéralakja; egy személyben színész, rendező, vágó, párbeszéd- és forgatókönyvíró, producer. Művészete az 1980-as 1990-es évektől a költői kollázsok felé fejlődött, teletűzdelve a festészet, a zene és a film nagyjaira hivatkozó, azoknak emléket állító betétekkel. A francia és nemzetközi filmművészet emblematikus alakja, igényes szellemi képi világa és utánozhatatlan hangvitele már-már meghatározóbb életművénél.

• A film egy gondolat, mely formát öltött, egy forma, mely gondolkodik.
• A film gyermekcipőben járó művészet.^[1]
• Charlie Chaplin minden dicsőítés felett áll, mivelhogy ő a legnagyobb.^[2]
• Stanley Kubricknak továbbra is létező hősöket kell megfilmesítenie, s nem pedig olyan idős forgatókönyvírók fiókjaiban heverő ötleteket, akik azt hiszik, hogy a film a hetedik művészet.^[2]
• Orson Welles egyedül az – a néma és hangos filmes Griffith mellett –, aki elindította ezt a csodálatos villanyvonatot, amelyben Lumière nem hitt. Minden filmes, mindig, mindent neki köszönhet.^[3]
• Jean Cocteau minden filmjében, különösképpen az Orfeuszban, fáradhatatlanul azt bizonyítja: ahhoz hogy filmet készítsünk, meg kell találnunk Méliès-t, ahhoz pedig még jó néhány Lumière-évre^[4] van szükségünk.^[5]
• Többféle módon lehet filmet készíteni. Úgy, mint Jean Renoir és Robert Bresson, akik zenét komponálnak. Mint Szergej Eisenstein, aki festményt alkotott. Mint Stroheim, aki beszélő regényt írt a némafilmes korszakban. Mint Alain Resnais, aki fest. És mint Szókratész, Rossellinit szeretném említeni, aki filozofál. Röviden, a film egyszerre lehet minden, bíró és játszma is. </ref> van szükségünk.^[6]
• Hitchcockkal az emberek elégedetten fedezhették fel: a filmnek még megvan az a különös ereje, hogy semmi sem hasonlítható hozzá.^[7]
• Hitchcock „látó” volt. Még azelőtt látta filmjeit, hogy megírta volna.^[7]
• Nagyjából kétféle filmes van. Vannak, akik lehajtott fejjel mennek az utcán, és vannak, akik felemelt fejjel. Az előbbieknek ahhoz, hogy lássák, mi történik körülöttük, gyakran és hirtelen kell felemelniük a fejüket, fordulni jobbra és balra, sűrű pislogásokkal felmérve a látómezőt, ami eléjük tárul. Ők látnak. Az utóbbiak nem látnak semmit; ők néznek, figyelmüket arra a meghatározott pontra szegezik, mely őket érdekli. Amikor az előbbiek filmet forgatnak, a képmező szellős, alaktalan lesz (Rosselini), míg az utóbbiaké milliméter pontosan összefogott (Hitchcock). Az előbbieknél kétség kívül vegyes, de a véletlen megkísértésére roppant érzékeny vágást találunk (Welles), míg az utóbbiaknál olyan kameramozgásokat, melyek nem csak a játékszínen való hihetetlen pontosságból adódnak, de melyeknek megvan a térbeli mozgásból eredő elvont értéke (Lang). Bergman inkább az előbbi, a szabad filmművészek csoportjába tartozik. Visconti a másodikba, a merev filmesekébe.^[8]
• Vele, azzal a fajta fickóval van dolgunk, aki huszonhárom órát szán arra, hogy kikászálódjon az ágyból, és egy órát dolgozik lélekszakadva. Akkor azt írja: „Kimerítő napom volt.” És az a legrosszabb, hogy nem is nagyon hazudik. Átültetve a film nyelvére ez azt jelenti, hogy Carbonnaux hihetetlen lustának és hanyagnak mutatkozik a forgatókönyv és a gegek előkészítése időszakában, végül a forgatás pillanatában felébred, és amikor eljön a forgatás ideje, teljesen magához tér. Bizonyíték erre utolsó filmje, A kemény tojások ideje (Le temps des œufs durs).^[9]

• Amikor Godard a Kifulladásig-ot forgatta, nem volt miből metrójegyet vennie. Ugyanúgy le volt égve, ha nem jobban, mint az a figura, akit megfilmesített. (François Truffaut)^[10]

• A Wikipédiában további adatok találhatóak Jean-Luc Godard témában.