Szerkesztő:Kisb92/proba

Amerikai függetlenségi háború
Felülről, az óramutató járásával megegyező irányban: A Bunker Hill-i csata, Montgomery halála Quebecnél, A cowpensi csata, A St. Vincent-foki csata
Dátum	1775. – 1783.
Helyszín	Észak-Amerika keleti része (a mai Egyesült Államok, és Kanada területe), Atlanti-óceán, Karib-tenger, Földközi-tenger
Eredmény	Párizsi béke, az Amerikai Egyesült Államok megalakulása
Terület- változások	A britek elismerik az Egyesült Államok függetlenségét, Nyugat- és Kelet-Florida valamint Minorca Spanyolországhoz, Tobago pedig Franciaországhoz kerül
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Egyesült Államok Egyesült Kolóniák (július 4. előtt) Francia Királyság Spanyol Birodalom Holland Köztársaság Lengyel-litván államközösség Québeci önkéntesek Porosz Királyság Oneida törzs Tuscarora törzs Egyesült Királyság Lojalisták Hesseni zsoldosok Irokéz konföderáció Brunswick-Lüneburg-i hercegség
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
George Washington Nathaniel Greene Horatio Gates Israel Putnam John Stark John Paul Jones Gilbert du Motier Jean-Baptiste Donatien de Vimeur Comte de Grasse Bernardo de Gálvez Tadeusz Kościuszko Friedrich Wilhelm von Steuben III. György Sir William Howe Sir Henry Clinton Lord Cornwallis # John Burgoyne # Johann Rall † Joseph Brant Banastre Tarleton #
Haderők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Hadsereg: 20 000 Milíciák: 230 000 Hajók: 30-40, főként fregattok és szlúpok Hadsereg: 15 000 Hajók: 50-60 sorhajó és fregatt Hadsereg: 8 000 Hajók: 40-50 sorhajó és fregatt Hadsereg: 12 000 Hajók: 100 sorhajó és fregatt Milíciák: 55 000 Hadsereg: 40 000 Indián harcosok: 5000
Veszteségek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Kb. 25 000 meghalt csatában vagy betegségben, 25 000 sebesült Kb. 24 000 meghalt csatában vagy betegségben, 20 000 sebesült

Az amerikai függetlenségi háború^[1] a brit fennhatóság alá tartozó tizenhárom Észak-amerikai gyarmat háborúja volt Nagy-Britannia ellen. A gyarmatok népességét megosztotta a konfliktus, és míg a patrióták a gyarmatok függetlenedését támogatták, addig a lojalisták továbbra is hűek maradtak az angol királyhoz. A gyarmatok kezdetben nem is függetlenedni kívántak, hanem a számukra kedvezőtlen rendeletek, adók visszavonását követelték. A háború kitörésének számos oka volt, a folyamat már 1763-ban megkezdődött, 1775-ben pedig fegyveres szakaszába lépett, és 1783-ban a párizsi békekötéssel zárult^[2], ahol Nagy-Britannia elismerte az Amerikai Egyesült Államok szuverenitását.

Amint Nagy-Britannia megnyerte a Franciaországgal vívott hétéves háborút (1754–1763), hozzáfogott, hogy érvényt szerezzen korábban hozott, ám eddig be nem tartott törvényeinek és ahhoz, hogy a háború alatt felgyülemlett államadósság egy részét az amerikai gyarmatokra hárítsa. Nagy részben ezen intézkedések vezettek el a háború kitöréséhez, egyes történészek szerint azonban, az amerikai függetlenségi háború okainak egy része már jóval korábbi eredetre vezethető vissza: a társadalmi problémákra és ellentétekre^[3].

A háború kezdetét a lexingtoni összecsapás jelentette 1775. április 19-én. 1776-ban a gyarmatok megalapították a második kontinentális kongresszust, megalakították a kontinentális hadsereget, és július 4-én kikiáltották függetlenségüket.

A konfliktus során Nagy-Britannia versenytársai támogatást nyújtottak a gyarmatoknak, kezdetben titokban, majd nyíltan is. Franciaország 1778-ban, a jelentős saratogai (1777) amerikai győzelem után kötött hivatalos szövetséget az Egyesült Államokkal. Spanyolország és Hollandia is háborúba lépett Nagy-Britannia ellen.

A harcokban az angol hadsereg kihasználta tengeri fölényét, számos parti várost tudott így megszállva tartani, ám viszonylag kis szárazföldi haderejük nem volt képes nagyobb területeket uralma alá vonni. A reguláris brit haderő a nyílt csatákban erősebbnek bizonyult, ám nem volt olyan hatásos számára kedvezőtlen terepen. A nagy távolságok miatt utánpótlási problémákkal is szembe kellet nézniük.

A francia segítséggel aratott győzelem a Chesapeake-öböl fölött megteremtette a lehetőségét annak, hogy a gyarmatok hadereje döntő győzelmet arasson Yortownnál, amely a Lord Cornwallis vezette brit hadsereg fegyverletételéhez vezetett 1781-ben. A háború 1783-as végével megszületett az Amerikai Egyesült Államok.

A függetlenségi háborút megelőzően, három gyarmat (Pennsylvania, Delaware és Maryland) kivételével (melyek gazdag földesuraké voltak), a gyarmatok az angol király tulajdonát képezték. Connecticut és Rhode Island szabadságleveles (charta-s) gyarmat volt, itt a tehetősebb lakosság választotta a kormányzót és a törvényhozó testületet is. A többi gyarmaton a király nevezte ki a kormányzót, aki a bíróság, katonaság és a törvényhozás vezetője volt. A kormányzó hívta össze a törvényhozási testületet, melyet a vagyonosabb polgárok választottak, de a kormányzó fel is oszlathatta azt. Gyarmatonként változott, hogy ki rendelkezett választójoggal: általában egy viszonylag szűk réteg, mely a vagyonosabb férfiak köréből került ki.
A szegényeket tehát egyáltalán nem képviselték, ami társadalmi ellentéteket eredményezett. A vagyonos polgárok azonban büszkék voltak arra, hogy parlamentjeikben közvetlenül vannak képviselve, nem virtuálisan, ahogy az az akkori Angliában szokás volt. (Ott ugyanis a szavazati joggal nem rendelkezőket egy-egy férfi képviselte az alsó- és felsőházban.) Ezért később ki is mondták, hogy az angol parlamentnek nincs joga adókat kiszabnia az amerikai alattvalókra, mert azoknak nincs képviseletük a parlamentben. Az adózás képviselet nélkül zsarnokság – mondta James Otis. Ebből az érvelésből látszik, hogy a gyarmatosítás másfél évszázada alatt megváltozott Amerika és Anglia jogi nyelvezete.

Angliában a Lords of Trade nevezetű testület terjesztette a parlament elé a gyarmatokra vonatkozó törvényjavaslatokat, ez a szervezet, majd később ennek utódja, a Board of Trade volt felelős a gyarmatok ügyeinek gondozásáért.

A gyarmatok gazdasági berendezkedése eltérő volt, mindegyik gyarmat saját közigazgatással rendelkezett, és a vallási vagy politikai berendezkedésük is eltérő volt. Ebből következően a függetlenségi háború során a tizenhárom gyarmat nem mindig volt egységes, melynek számos hátránya volt. Előnye volt azonban az, hogy mivel nem volt a szokásos értelemben vett központi hatalom, így főváros sem volt, melynek elfoglalása Európában gyakran a háború végét jelentette volna.

Egyes történészek szerint, mint például Szuhay-Havas Ervin, vagy J. Franklin Jameson szerint a társadalmi ellentétek, az „osztályharc”, is szerepet játszott a függetlenségi háború folyamatában. A modern amerikai történészek azonban elvetik az osztályharc elméletét.

Szuhay Tizenhárom csillag című művében azt az álláspontot képviseli, hogy a meglévő társadalmi ellentétek a gazdagok és szegények között (melyet a képviselet hiánya a törvényhozó szervekben, a katonai védelem hiánya, a súlyos adók okoztak), a függetlenségi háború során, sajátos módon szabultak fel. A társadalmi feszültségek meglétének bizonyítására fegyveres lázongásokat hoz fel példának, így az 1675-ös Nathaniel Bacon-féle felkelést, a Paxton-fiúk 1763-as zavargását, vagy a szintén 1763-as Dél- és Észak-Karolinai lázongásokat. Bár mindegyik esetben a lázongást közvetlenül kiváltó ok indiánok támadása volt, a felfegyverzett csoportok haragja nem csak az indiánok ellen irányult. Nathaniel Bacon felkelését például e szavakkal indokolta: „Azért olyan nagy az országban az ínség, mert minden hatalom és súly a gazdagok kezébe került, kizsarolt előnyök útján; ezek a közembert adós sorban tartják, de mindig is korlátozták s elnyomták őket valamennyi elképzelhető módon.”

Hogy a társadalmi ellentéteknek milyen szerepe volt a függetlenségi háborúban, Szuhay így fogalmazza meg: „Az amerikai uralkodó osztályok egyik része tüzelt harcra a zsarnok király, a zsarnok parlament, [...] a gyarmati uralkodó osztály másik része ellen. Az ellen, mely királyhű maradt [...]. A Bacon-felkelés óta [...] sistergő osztályharcot így sikerült szilárd mederbe terelni.”

Arra, hogy hogyan történt ez a folyamat, a bostoni 1765-ös eseményeket hozza fel példának. Augusztus 14-én a Szabadság Fiainak módos vezetői rummal tüzelt tömeget vezettek Hutchinson helyettes kormányó háza ellen, ám a tömeg a ház feldúlása után sem nyugodott. (Hasonló események zajlottak New Yorkban, Philadelphiában és Charlestonban is, mindez a bélyegtörvény hatására.) A le nem nyugvó tömeg azonban válaszút elé állította Samuel Adams-et (a radikális vezetők egyikét): „Sam Adams whig pártja nem vállalhat felelőséget az erőszakcselekményekért, tehát vagy megfékezi a tömeget, vagy mossa kezeit. Ilyen erős szövetségesről azonban nem mondhat le.”^[4] És valóban, Sam Adams megvendégeli a „csőcselék” vezéreit, és győzködi őket, hazafiakra van szükség, nem zavargókra. November 5-én, a hagyományosan tömegverekedésbe torkolló Guy Fawkes protestáns emlékünnepén már békésen vonul fel a gazdag polgár és az ez eddig háborgó tömeg.

John Lock liberalista eszméi nagyban befolyásolták a politikai gondolatokat a forradalom mögött. Ő mondta ki, hogy az emberek természetes joga az, hogy megdöntsék vezetőik hatalmát, ha azok a vezetők elárulják az (angol) emberek történelmi jogait. Az amerikai forradalom meghatározó eszméje volt a republikanizmus. Azonban az amerikai lázadók tömegei, az egyszerű farmerek természetesen soha nem hallottak John Locke-ról, vagy a felvilágosodás más íróiról ^[5].

Az amerikai függetlenségi háború során a függetlenség mellett harcolókat patriótának, whigeknek vagy forradalmiaknak nevezték. (A patriot angol szó hazafit, patriótát jelent.) A patrióta terminus a háborút megelőzően is használt volt, az American Patriot Party tagjait jelölendő. A patrióták különféle társadalmi rétegekből kerültek ki, filozófiai nézeteik is különböztek. Eltérő becslések láttak napvilágot a patrióták számáról, létszámukat a társadalom 30-40%-ra teszik.

A patriótákkal szemben lojalistáknak, tory-nak nevezik azokat az amerikaiakat, akik hűségesek maradtak Nagy-Britanniához és az angol koronához. A háború során a patrióták sikeresen elnyomták a lojalista tevékenységeket, így fegyvert a lojalisták csak akkor tudtak ragadni, ha brit erők voltak a közelben. A háború során és után több lojalista emigrált, kis százalékuk később visszatért. Az akkori amerikai társadalom 15-20%-ra becsülik a lojalisták számát; a feltételezhetően a társadalom 30%-a maradt semleges a háború alatt.

„	A Forradalom ott volt az emberek gondolataiban; az 1760 és 1775 közti tizenöt esztendőben fordult rá a sor, mielőtt egyetlen vércsepp is hullott volna Lexingtonnál.	”
– John Adams

A Kereskedelmi és Hajózási Törvényeket^[6] (Trade and Navigation Acts) 1650-tól kezdődően hozta az angol parlament, a merkantilizmus gazdaságpolitika szellemében. Az első, 1650-es törvény megtiltotta külföldi hajóknak, hogy engedély nélkül kereskedjenek az angol gyarmatokkal. Az 1651-es törvény elrendelte, hogy a gyarmatokról Angliába csak angol hajókon lehet szállítani, mitöbb, csak olyan hajókon, melynek a legénysége is angol. Mindkét törvény a holland kereskedelem ellen irányult, egyik fő oka volt az Első Angol-Holland háború kirobbanásának (1652–54). Az 1660-ban hozott törvény felsorolt bizonyos árucikkeket, amelyeket csak angol kikötőkbe lehetett szállítani, ilyen volt a dohány, a cukor és a gyapot. 1760-ra szinte minden termék felsorolttá vált. Más törvények az angol áruk monopóliumának megteremtését segítették a gyarmatokon, vámkedvezményekkel. Azonban több gyarmatárut is igen enyhe behozatali vám terhelt.

A törvényeket már a kezdetektől fogva sem tartották be, a rosszul fizetett vámosok, alkormányzók pedig könnyen félrenéztek, ha pénz ütötte markukat; és bár egyes határozatok fékezték a gyarmatok iparát (néhány termék gyarmati előállítását megtiltották), mások serkentették is, monopóliumot biztosítva egyes gyarmatáruknak.

A törvények betartatásának III. György és miniszterei úgynevezett Writs of Assistence-ek bevezetésével kívántak érvényt szerezni, ezek a paírok egyfajta általános nyomozási, kutatási engedélyek voltak. 1761-ben, James Otis massachusetts-i jogász azt a álláspontot képviselte, hogy ezek az engedélyek sértik a gyarmatosok alkotmányos jogait. Bár az ügyet elvesztette, John Adams később azt írta: „Az amerikai függetlenség ott, és akkor született.”

1740 táján súlyos gazdasági válság sújtotta Massachusetts államát. Nem volt elég ércpénz, ami deflációt okozott, és ez főleg a kisfarmereket és kézműveseket érintette. A probléma megoldása a Földbank (Land Bank) által kibocsátott papírpénz lehetett volna, de ezt a tehetősebb nagykereskedők ellenezték. A farmerek forrongtak, a közeledő 1741-es képviselő-testületi választás előtt felkeléstől tartva több embert börtönbe zártak, így a választások viszonylag nyugodt körülmények között zajlottak le, a massachusettsi választójog széleskörűsége pedig meghozta a Földbank támogatóinak győzelmét. A brit parlament azonban, Belcher kormányzó kérésére kiterjesztette a gyarmatokra is a buboréktörvényt (Bubble Act), melyet húsz évvel korábban hoztak meg Angliában, és megtiltotta az olyan részvénytársaságok működését, melyek nem rendelkeznek királyi chartával. A hazafiak pártja feloszlott, és a Földbank nem bocsátott ki papírpénzt.

Több történész nem tulajdonít nagy jelentőséget a Földbank agitációnak ^[7].

Indián zavargásokra válaszul hozta az angol parlament 1763-ban a Proklamációs határozatot, mely megtiltotta a telepeseknek, hogy az Appalache-hegységen túl telepedjenek le. A rendelet célja az volt, hogy kímélje az angol kincstárat a költséges büntetőexpedíciók indításától, és védelmezte a londoni szőrmekereskedők érdekeit is, akik kereskedtek az indiánokkal. A törvényt azonban nem tartották be, George Washington így nyilatkozott róla: „Erre a proklamációra nem tekinthetek másként [...] mint időleges szükségintézkedésre, amelynek célja az indiánok érzelmeinek lecsillapítása... Ennélfogva bárki, aki elszalasztja a jelen alkalmat, hogy jó földeket vadásszon [a proklamációs vonalon túl] - sohasem nyeri vissza a kedvező alkalmat.” A földszerzési vágy a dohány azon tulajdonságában rejlett, hogy az igen gyorsan merítette ki a talajt.

Az 1764-ben hozott törvény hivatalos neve Revenue Act volt, de általánosságban cukortövényként emlegetik, bár számos más árura is vámot vetett ki. Ezen államkincstári törvény a cukorra, selyemre, vászonra és borra behozatali rótt illetéket; leszögezve, hogy célja az állami bevétel növelése.

A parlament ezt a törvényt már szigorúan betartatta. A gyarmatosok felháborodtak az adókon, mondván, hogy mivel ők nincsenek képviselve a parlamentben, a brit parlament nem szabhat ki rájuk adókat. Az angolok ezzel vitatkoztak, azzal érvelve, minden angol alattvaló képviselve van - ha virtuálisan is. Az amerikaiak ezt visszautasították, véleményük szerint ez nem volt megfelelő képviselet. Több gyarmaton tiltakoztak az adók miatt, elkezdődött a brit áruk bojkottja, bár csak kis mértkében.

A bélyegilleték-törvényt 1765-ban terjesztették ki Amerikára. Az Angliában már 1694-óta hatályban lévő rendelet illetéket vetett ki mindennemű jogi dokumentumra: bírósági fellebbezésre, telekkönyvi adatokra, diplomára, italárusítási engedélyre. Azonnali és viharos hatása volt: a törvény immár mindenkit érintett, ráadásul egy általános gazdasági depresszió idején. Tömegek gyülekeztek és tiltakozó iratok íródtak. A angol áruk bojkottja komolyabb formát öntött. A bélyegtörvény hatására megalakult a Szabadság Fiai nevezetű csoport, mely nyíltan tiltakozott a brit parlament uralma ellen. Munkások, és munkásoknak öltözött emberek támadták meg a bélyegmestereket, házakakat égettek; New Yorkban elűzték a kormányzót és Bostonban, Philadelphiában is hasonló események zajlottak.

Virginiában a Polgárok Háza (House of Burgesses) 1765 május 30-án megszavazta a Virginiai Határozatok néven ismert tiltakozó iratot, mely hét pontban fejtette ki a virginiai polgár jogait. A dokumentum hivatkozik a király adta szabadalomlevélre, kimondja: adót a polgár csak önszántából vagy képviselője beleegyezése révén fizethet, és ezt eddig minden uralkodó el is ismerte. Ennélfogva, aki adót vet ki Virginiára, szabadságuk ellen tör; és a gyarmat ellenségének tekintendő.

New Yorkban 1765 október 7-én összeült a Bélyegtörvény Kongresszus (Stamp Act Congress), kilenc gyarmat küldötteivel. Elfogadják a Jogok és Sérelmek Nyilatkozatát, mely összefoglalja a gyarmatosok sérelmeit, és szintén kimondja: az amerikaiakra csak saját törvényhozásuk vethet ki adót.

Az angol áruk bojkottja még komolyabb formát öltött, az illeték törvényt nyíltan megszegték mindenhol. London az angol kereskedők nyomására és Benjamin Franklin tanácsára a parlament visszavonta a törvényt, ennek hírére a gyarmatokon királypárti hangulat támadt.

Bár a brit parlament visszavonta bélyegtörvényt, a Deklarációs Határozat (Declaratory Act, 1765 március 18) leszögezi, a királynak és a parlamentnek joga van adókat kivetni, és az amerikai törvényhozási testületek minden tekintetben alárendeltek az angol parlamenttel szemben.

Elszállásolási törvény

Az 1767-ben elfogadott townshend törvény új adókat vetettek ki minden árura, amelyeket a gyarmatokra hoztak be. Ilyen áru volt az üveg, festék, ólom, papír és tea. A bevételeket nemcsak a gyarmatok fegyveres védelmére fordították volna, hanem ebből akarták a kormányzók, a vámtisztviselők és a flottabíróságok bérét kifizeni. Ezzel akarták elejét vették a megvesztegetéseknek. Új flottabíróságokat állítottak fel, melyek a bűnöst szülőföldjétől távol vonhatták felelőségre, ezenfelül létrehozzák a Vámmegbízottak Amerikai Testületét is.

Egyre erősödött az angol áruk bojkottja. Áláírás gyűjtés kezdődött Bostonban, több gyarmat körleveleket fogalmazott, és a sorban feloszlatott törvényhozási testületek immár illegitim módon ültek össze.

Lord North új miniszterelnök 1770. április 5-én visszavonta a korábbi vámokat, a teavám kivételével, erről azonban még nem tudtak a gyarmatokon, verekedés robbant ki a brit katonák és a nép között (Gordon Hill-i csata), halálos áldozat nincs. Március 5-én, Bostonban azonban eldördült a bostoni sortűz, melynek már hét halálos áldozata volt. Ezen történések után, 1770 és 1772 között a forrongás lecsillapodott, részben mert a Townshend-vámokat eltörölték, részben mert a gazdasági depresszió végéhez ért. 1772-ben a Gaspée vámhajót felégetik, majd annak hatására, hogy Massachussets kormányzója bejelenti hogy ő és a törvényhozás ezentúl a brit koránától kapja fizetését, Sam Adams megalapítja a Comitee of Correspondece nevezetű forradalmi testületet (Levelezési Bizottság), melynek célja az volt, hogy a többi gyarmattal és a világgal tudassa Boston álláspontját. A többi gyarmat sorban követte a példát.

1763-ban a Kelet-indiai Társaság súlyos problémákkal került szembe. Lord North segítséget nyújtott a Társaságnak: megszüntetette az Indiából hazai kikötőkbe eljutó teára kiszabott vámot, majd ugyanezt teszi az amerikába szállított teával is. Tea ügynököket neveztet ki, a jóminőségű tea népszerűsítésére, azonban az amerikaiak nem örültek a történéseknek. Féltek, hogy ahogy az angol parlament a tea monopóliumát akarja megteremteni, és ha megteszi, megteheti azt bármely más termékkel is: ebben a gyarmatok teljes alárendelését látták a brit tőkés rendszernek. A teakereskedők voltak a legdühösebbek, akik eddig magasabb áron vásárolták a teát a közvetítőktől; dühösek voltak a csempészek is, akik olcsó holland teáját háttérba szoríthatja a brit-indiai tea. Philadelphiában lemondatták a tea ügynököket, Bostonban pedig ekkor következett be a híres bostoni teadélután, mely során 342 tealádát hajítottak a vízbe indiánoknak maskírozott lázadók.

Az eseményekre válaszul megszülettek a Kényszerítő Törvények (Coercive Acts), melyeket a gyarmatosok Tűrhetetlen Törrvényeknek nyilvánítottak. Az első határozatot 1774 március 25-én szavazták meg, Boston Port Bill a neve. Ez eltiltja hajók ki- és berakodását a bostoni kikötőben, mindaddig míg a Kelet-indiai Társaságot nem kártalanítják. A második törvény a Justice Act (Igazságszolgáltatási Törvény) minden olyan peres ügyet az angol hatóságok jogkörébe ítél mely az (általában angolbarát) kormányzó szerint nem lehet részlehajlás nélkül a gyarmati bíróságokon lefolytatni. A Massachussets Government Act a gyarmat kormányzásáról intézkedett: a kormányzó hatalmát megnövelte, a városi gyűlések hatáskörét szűkítette. A tanács tagjait ezentúl nem választották, hanem a kormányzó nevezte ki.

A törvényekkel a parlament a lázongó Massachussets gyarmatát akarta elszigetelni, ehelyett egységbe kovácsolta a gyarmatokat. A többi gyarmatokat is sújtotta a megújított Quartering Act, melyet kiterjesztettek minden egyes gyarmatra, és immár lakott házakra is vonatkozott. Május 20-án született a Quebec Act, melyet színtén a tűrhetetlen törvények közé soroltak. A rendelet módosításokat tett a kanadai gyarmat közigazgatásában, de ami az amerikaiak felháborodását kiváltotta, az az volt hogy Kanada határait egészen az Ohio folyóig kiterjesztette.

A bostoni teadélután nyomán New York-i férfiak öltöztek mohikánnak és szórták a teát a tengerbe. Annapolisban a Peggy Stewart kerül a Gaspée sorsára, New Jersey előtt lángok emésztették fel a raktárakban felhalmozott teát.

Bostonban Thomas Gage tábornok lesz a kormányzó, leveleiben katonai beavatkozást sürget. 1774. szeptember 5-én összeül az első kontinentális kongresszus Philadelphiában.

Az amerikai politikai ellenállás kezdetben olyan gyarmati gyűléseken kresztül folyt mint a Bélyeg-törvény kongresszus, melyen mind a tizehárom gyarmat képviselve volt. 1765-ben megalakult a Függetlenség Fiai (Sons of Liberty) nevezetű szervezet mely nyilvános demonstrációkkal, erőszakkal és fenyegetésekkel biztosította hogy a brit adókat érvénybe nem léptethetőek legyenek. 1772-ben, a Gaspée konfliktus után Samuel Adams vezetésével megalakult Committees of Correspondence (Levelezési Bizottság), mely összekötötte a patritókat a tizenhárom gyarmatokon, és később biztosította a patróta kormányzat szerkezetét. Első bizottságot 1772-ben alakították meg, míg az utolsót 1774-ben.

A Massachusetts ellen irányuló tűrhetetlen törvények hatására Massachusetts és később más gyarmatok is Provinciális Kongresszusokat hoztak létre. 1774-ben alakult meg a Kontinentális Kongresszus, mely úgy szolgált mint egy ideiglenes nemzeti kormány. Biztonsági bizotmányok (Commitee of Safety) alakultak meg minden egyes gyarmatban, mely biztosította a Committee of Correspondence, Provincial Congress, és a Continental Congress döntésinek betartását, később a milícia megszervezését.

1775. április 19-re virradó hajnalban Thomas Gage tábornok 700 embere, Francis Smith ezredes vezetésével indult el Lexington és Concord felé. Kettős céljuk volt: a lázadók concordi hadi készleteinek elkobzása, illetve John Hancock, és John Adams letartóztatása. A sereg közeledtére amerikai hírnökök fellármázták a környéket, egybegyűlt a lexingtoni milícia. Sokan még fegyver nélkül voltak, ők elindultak fegyvereikért, így összesen 39 ember állt csatasorban a brit sereggel szemben, a patrióta Parker kapitánnyal együtt. Kevés és ellentmondásos adat van arról, mi történt azután, hogy a két sereg találkozott. Állítólag mindkét csapat vezetője kiadta parancsba, hogy senki ne tüzeljen, de valaki mégis lőtt, majd a keletkezett zűrzavarban eldördült egy sortűz is: 8 amerikai meghalt, a többiek elmenekültek, a másik oldalon egy angol katona sérült meg könnyebben.

A brit csapatok tovább indultak Concord felé, de ekkorra már fegyverben állt a vidék. Az amerikaiak a várost feladták, ám ahogy észrevették, hogy füst száll fel a városból – az angolok elpusztítottak 60 hordó lisztet, 500 font súlyú puskaport, eltüzelték az előre elkészített ágyútalpakat –, a farmerek megindultak a város felé. Buttrick őrnagy, a perc-emberek vezetője nem tudván a lexingtoni eseményekről parancsba adta embereinek, hogy ne tüzeljenek, míg az angolok nem tüzelnek. A seregek egy hídnál csaptak össze, az angolok visszahúzódtak. A brit katonák nehezen sorakoztak fel újra menetoszlopba, mert amerikaiak minden irányból, sövények, kőfalak takarásából tüzeltek. Az angol sereg nem tudott mit kezdeni ezzel a harcmodorral, odaveszett volna a 700 főnyi sereg, ha nem jön Lord Percy három ezreddel és egy tengerészzászlóaljjal felmentőként. A népi harcmodor jól bevált, de az amerikaiak tapasztalatlansága is meglátszott: a visszavonuló angol csapatokat könnyen csapdába ejthették volna, ha úttorlaszt emelnek, ehelyett a szárnyakon zaklatták őket.

Az angolok vesztesége 73 halott, 174 súlyos sebesült, 26 fogoly; a négyezerre becsült amerikai sereg vesztesége összesen 93 fő volt, és a sereg nem széledt szét a csata után sem.

„	...farmerek álltak csatasorban ott, és egész világon hallatszott sortüzük.	”
– Ralph Waldo Emerson

Massachusetts törvényhozása április 23-án Artemas Wardot nevezte ki főparancsnoknak, és elrendelte egy 13 600 főnyi sereg toborzását. Több gyarmat segítséget ajánlott. Kirobbant a függetlenségi háború.

1775. május 10-én összeült a második kontinentális kongresszus. A patrióták itt még nem gondoltak a függetlenségre, a fő téma a Boston körül állomásozó sereg volt: tízezer amatőr katona gyűlt itt össze, vezető, és parancsnok nélkül, s számuk egyre nőtt. Május 29-én a kongresszus a gyarmatokat „védelmi állapotba” helyezi, kiáltványt intéznek Kanada franciáihoz: ne forduljanak ellenük. Márciusban Ethan Allen 83 férfi élén rajtaütött Ticonderoga erődítményén, ez a kulcsfontosságú erőd őrizte az utat Kanada felé, vagy onnan New Yorkba. Amerikai kézre került a Champlain-tavat őrző Crown Point is, Benedict Arnold pedig, a massachusettsi biztonsági bizottság engedélyével St. Johns bázisát. foglalta el.

Május 31-én az Észak-Karolinai Mecklenburg megye felfüggesztette a király és a parlament jogkörét, aki ennek ellenére a királytól bárminemű hivatalt elfogad, az ellenségnek tekintendő.

Bostonba a Ceberus hadihajó fedélzetén három tábornok érkezett: John Burgoyne, Henry Clinton és William Howe. Amnesztiát hirdetnek mindazoknak, akik leteszik fegyvert.

Június 15-én a kongresszus Washingtont tábornoki rangra emeli, kinevezik főparancsnoknak. A kongresszus elhatározza hat lövészzászlóalj felállítását, a sereget Új-Anglia felé küldik.

Az amerikaiak gyanították, hogy Gage ki akar törni Boston városából, amely köré jelentős haderő gyűlt, ezért 1775 június 17-én 1600 amerikai parancsot kapott, hogy foglalja el a Bunker Hill nevezetű dombot, egyikét a várostól délre fekvő magaslatoknak. Israel Putnam vezetésével a farmerek ásni kezdenek, de nem ott ahol kell: a rosszabbul védhető Breed's Hillt építik ki. A britek sem kifogástalan stratégák: nem tesznek ki mögöttük csapatokat, pedig könnyen elvághatnák őket. A brit flotta lőni kezdte Breeed's Hillt, majd rohamra indultak a vöröskabátosok. Két roham tört meg - az amerikaiak közel engedik magukhoz a tömött sorokat és csak utána tüzelnek - de a harmadik roham során elfogy az amerikaiak puskapora: a szuronyos angolok először Breed's Hillt, majd Bunker Hillt foglalták el. Ám hatalmas a veszteségük: 2400 katonából 1054 az angol halottak és elesettek száma, míg az amerikai oldalon csak száznegyven halott volt. Howe tábornokot óvatossá teszik a veszteségek, az utókor szemszögéből nézve talán túlzottan is.

A kongresszus a csata után elfogad a John Dickinson-féle petíciót, mely (a radikális képviselők vonakodása ellenére) alattvalói érzelmektől áthatott írás, mely kifejti, hogy ők harmóniát akarnak Britannia és a gyarmatok között. A kongresszus másnap elfogadja az ezzel szöges ellentétben álló „Deklaráció a fegyverforgatás okairól és szükségességeiról” nyilatkozatot. Ezen iromány felsorolja a gyarmatokat ért sérelmeket, és kijelenti: az ellenség provokáció nélkül támadta meg az amerikaiakat.

A kongresszus felhatalmazza Schuyler tábornokot, előzze meg a Kanadából támadni készülő angolokat. St. Johns bázisát most ostrom alá kell fogni, mert az amerikaiak feladták azt. A megbetegedett tábornok helyébe Richard Montgomery lép, novemberben övé Montreal, az angolok visszaszorulnak Quebec erődjébe. Szeptemberben Benedict Arnold is elindult Kanada felé. Közben a király elutasítja a Dickinson-féle békéltető petíciót, lázadó testülettel nem tárgyal. Quebec alatt Montgomery elesik, ám Arnold ostromzárat von Quebec köré egész télen át, csak tavasszal távozik, ahogy közeledik a brit flotta a Szent Lőrinc folyón.

1775 végén míg az brit alsóház elveti a dickinsoni olajágat, és szabad prédának nyilvánít minden kolóniai hajót; addig a kongresszus még mindig habozik, fél a háború következményeitől. 1776 januárjában azonban három esemény is tüzeli a szabadságot követelőket, ennek egyike volt Dunmore királyhű felkelése. Virginia utolsó királyi kormányzója sereget próbál toborozni, szabadságot ígér minden rabszolgának aki elhagyja lázadó urát. Ezzel magára haragítja az ültetvényeseket, akaratlanul is a forradalom eszméi felé terelve őket. December 11-én serege súlyos vereséget szenved Virginia és Észak-Carolina milíciájától. A második esemény, mely lázadó hangulatot keltett az volt, hogy III. György király zsoldosokat toborzott, főleg német nemzetiségűeket. Az amerikaiak „hessenieknek” hívták az összesen 30 000 zsoldost, melyre 4 700 000 font sterlinget költött a király. A 1776 január 10-én írja meg Thomas Paine a Józan ész röpiratot, mely jelentőségét tükrözi, hogy 120,000 példány kel el belőle a kiadása utáni első három hónapban, majd az év folyamán 500,000. Nagy hatású dokumentum volt, amely az amerikai népet a függetlenségéért való harcra inspirálta.

Május 15-én a kongresszus kinevez egy konventet, hogy dolgozza ki a Függetlenségi Nyilatkozatot. Megszületik a polgárjogi törvény is (Bill of Rights), melyet sorra lemásol a többi gyarmat. Thomas Jefferson közreműködésével megszületik a Függetlenségi Nyilatkozatot, amit július 4-én hitelesítenek.

A függetlenségi nyilatkozat kikiáltása előtt, 1776 márciusában Howe elhagyja Bostont, ezer királyhűvel és seregével elvitorlázik a kanadai Halifaxba, erősítésre vár. Belátható, hogy ezzel Howe hibát vétett, mert bár távozása érthető (amerikaiak Ticonderoga 16 nehéz ágyúját a dorchesteri magaslatokra állítják, ahonnan az egész várost belőhetik, és Boston körül továbbra is tízezres hadsereg táborozik), taktikailag sokkal kevésbé kifogásolható lépés lett volna délre hajózni, és elfoglalni New Yorkot, melyet nem védett katonai erő. A nagyváros nemcsak lakossága miatt lenne kívánatos célpont, de fontos szerepet tölt be stratégiailag is: jelentős kikötője van, és őrzi a Hudson víziutat. Július 2-án meg is jelenik New York alatt, 10 000 embert küld Staten Islandre, majd vár. Tíz nappal később testvére, Richard Howe flottája is megérkezik, sorhajók és szállítóhajók, immár 32 000 brit és hesseni várakozik Staten Islanden. Howe a békeköveti tisztségét is gyakorolja a hadműveletek előtt, ám a Washington kijelentette, Amerika nem éri be amnesztia ígéretekkel. Howe zavartalanul áthajóztat 20 000 gyalogost és 40 ágyút Long Islandre, a tengeri fölény itt is megmutatkozik. A csata reménytelen volt az amerikaiak számára: hadseregük mint 1:2-höz arányult a britekéhez, a felszerelésbeli és képzettségbeli különbséget nem is nézve. Július 27-re virradó éjjel Howe egyetlen átkaroló mozdulattal megnyerte a Long Island-i csatát: az amerikai seregnek nem volt balszárnya. Az amerikaiak hősiesen küzdenek, de mondhatni teljes vereséget szenvednek. Mégsem tekinthető annak, Howe serege megáll a brooklyni magaslatok előtt, a Bunker Hill-i csata képe kísérti. 29-ről 30-ra virradó reggel Washington seregének maradványait áthajózza New York városába.

William Howe, miután megszállta a brooklyni magaslatokat, 25 napig nem indít támadást. Az ok az volt, hogy úgy hitte, döntő csapást mért a lázadókra, így tárgyalásra invitálta az amerikaiakat, újból gyakorolván békeköveti tisztségét. Szeptember 6-án meg is érkezik három tekintélyes követ Howe táborába, ám a tárgyalás eredménytelen. Washington seregeinek állása tarthatatlan volt, Manhattan félszigetén bármikor elvághatták volna a visszavonulás útját. Ennek megfelelően Washington tizenötezerre olvadt seregét szeptember 12-én északabbra mozdítja, s végül a harlemi magaslatokon táborozik le. A visszavonulást nem tervezték el gondosan, Howe csapatokat rakott ki az amerikai sereg mögé, csaknem elvágva a sereg egy részének útját. Howe a továbbiakban sem siet el semmit, katonáival néhány magaslatot elfoglal, de jelentősebb hadműveleteket nem folytat. Északról Carleton közeledik, Benedict Arnold állja útját. Bár a csatákban sorra a britek győzedelmeskedtek, a késleltetés miatt visszafordulnak a tél elől.

A Staten Island-i csatával bebizonyosodott, az angol sereg erősebb nyílt ütközetekben. Ezt felismervén az amerikaiak kerülték az ilyen ütközeteket, inkább oldott, gyorsan mozgatható lövészrajokban az erdők fedezete alól harcoltak. Több rajtaütést is sikerrel hajtottak így végre. December 26-án Washington ismét átkel a Delaware folyón, lecsap a Trentonban pihenő hesseniekre. A meglepett csapatból harminc elesik, míg közel ezer fogolyként amerikai kézre kerül. A tábornok visszatér a pennsylvaniai oldalra, ám négy nap múlva újra visszatér. New Yorkból Cornwallis tábornok masírozik elő, ám nem sikerül csatát kierőszakolnia. Másnap azonban az amerikaiak újra meglepnek egy angol hadoszlopot Princetonnál. Cornwallis óvatosan visszahúzódik utánpótlási vonalainak védelmére. Washington január 6-án tábort ver New Jersey északi szögletében, Morristownnál.

1777. februárjában Burgoyne tábornok Londonban dolgozza ki tervét, mely három irányú támadást tervez Új-Anglia, a harcok fő színterének elszigetelésére. Kanadából legalább 8000 veterán brit és német zsoldos indulna vízi úton délnek, először a Champlain-tavon, majd a Hudson folyón. A második támadás átkaroló jellegű, az angol csapatok a szövetséges indiánokkal Oswegóból az Ontario partjától indulnának, hogy a Mohawk völgyében előrenyomulva a fősereg ellen vonuló amerikaiak hátába kerüljenek. A harapófogót Howe csapatainak kellett volna bezárniuk, New York felőli támadásukkal. 1777 novemberében megszületettek a Konföderációs Cikkelyek, melyek egyfajta laza alkotmányt képeztek.

Howe azonban elhatározza, hogy előbb délre vitorlázik, elfoglalja Philadelphiát és szétveri Washington 5 ezer főre olvadt seregét, majd még időben visszatér (azon nyáron vagy kora őszön). A terv időzítése azonban nem sikerült, Howe értékes heteket pazarolt el azzal, hogy csapataival New Jersey-ben próbálja előcsalni Washingtont. Ennek nem lesz eredménye, Washington a kontinentális csapatai egy részét északra küldi, állják el Burgoyne útját. Howe végül elindul július 23-án, augusztus 25-én érkezik meg a Cheaspeake-öbölbe. Washington felveszi a harcot, szeptember 11-én a Brandwyne folyónál vereséget szenved. Középen a hesseniek támadnak egy gázlón keresztül, melyet az amerikaiak hevesen védelmeznek, de közben a jobbszárnyon átkaroló mozdulat indul meg. Az amerikai csapatokat Nathaniel Greene óvja meg a teljes felbomlástól. 1000 sebesült és halott amerikai oldalon, míg 576 brit oldalon. Szeptember 21-én az angol seregek meglepetésszerűen rajtaütnek az alvó amerikai milícián, 53 halott, 130 sebesült és 70 fogolyként ejtett. Szeptember 26-án Howe bevonul Philadelphiába. Október 4-én Washington rátámad Germantownnál táborozó csapatokon, ám a sűrű ködben az amerikaiak egymásra lőnek, összezavarodnak, a csata dicstelen futássá alacsonyodik. Két hét múlva érkezett meg a hír: Burgoyne serege megadta magát Saratoga előtt, ez a háború fordulópontja.

Burgoyne június közepén indul meg Kanadából, a nehéz hadifelszerelésekkel nehézkesen mozog a sereg. Július 6-án az amerikaiak harc nélkül feladják Ticonderogát. A brit sereg ahelyett, hogy a George-tavon folytatná útját, az erdőn keresztül halad, igen lassan, az amerikaiak fatörzsekkel torlaszolják el az erdei ösvényeket. Előbb Philip Schuyler majd Horatio Gates fékezi Burgoyne előrenyomulását. Burgoyne már se előre, se hátra nem mozdulhat, Gates hatalmas sáncokat emelt Saratoga előtt. Burgoyne - élelmiszere fogytán - Bennington ellen küldi seregének egy részét, élelmiszer zsákmánylás céljából. Serege vereséget szenved, ugyanígy a Freeman farmi csatában is, és a Bemis Heights-i csatában is alulmaradt. Miután az utolsó remény is szertefoszlott azzal, hogy Henry Clinton visszafordult New Yorkból, Burgoyne október 13-án fegyverszünetet kér, majd kapitulál.

A győzelem a háború fordulópontját jelenti, XVI. Lajos nyíltan elismeri az Egyesült Államokat. Lord North kész visszavonni minden adót, de a parlament nem hoz gyors döntést az ügyben. A békeküldöttek későn érkeznek meg Philadelphiába, a kongresszus már ratifikálta a francia szerződéseket, kitör a háború Anglia és Franciaország között.

Washington serege a télen egyre apad, nincs megfelelő ruházatuk, ellátásuk, sokan dezertálnak. Howe könnyedén szétverhette volna az amerikai sereget, a tábornok azonban nem mozdul ki a városból, májusban haza is rendelik, Clinton tábornok kerül a helyébe. Amerikai oldalon intrikák okoznak problémát, Horatio Gates a főparancsnoki posztra vágyik, Washingtont megrágalmazzák.

Vary St. Leger serege szintén júliusban indult meg Oswegóból. Az út harmadát sem teszik meg, Fort Stanwix erőd kemény ellenállást tanúsít. Nikalaus Herkimer felmentőserege, illetve Benedict Arnold serege felszabadította Fort Stanwix erődjét. Augusztus végén St. Leger visszavonult Kanadába.

Négyesztendei harc következik, mely alatt az angolok taktikát váltottak. Északon jóformán nem mozdulnak, ám tengeri fölényüket kihasználva délre indulnak. 1778 december 29-én rajtaütéssel elfoglalják Savannah kikötőjét. John Paul francia támaszpontról elfoglalja Whithaven kikötőjét, nyugtalanítja a angol hajókat nyugtalanít Skócia és Írország partjainál. Amerikában , délen 1779-ben angol kézre kerül Georgia parti sávja, 1780-ban Clinton hosszú ostrommal beveszi Charlestont, 5000 foglyot ejt. Clinton New Yorkba vitorlázik, átadván helyét Cornwallis tábornoknak. Dél-Carolinában és Georgiában jelentős mennyiségű angol szimpatizáns volt, de hazafiak gerillacsoportjai tettek az angolok fosztogatásai ellen.

Az angolokat békekötésre kényszeríthetné II. Katalin cárnő diplomáciai lépése, mely megalapítja a Fegyveres Semlegesség Ligáját. Megfenyegeti a fegyverviselő feleket, kész védelmezni az orosz tengeri kereskedelmet. Csatlakozik a ligához Dánia, Svédország, Németalföld, Poroszország, Portugália, Ausztria, Nápoly.

Az angolok azonban tovább harcolnak, Horatio Gatest nevezik ki a déli hadszíntér parancsnokának. Augusztusban súlyos vereséget szenved Camdennél, Dél-Karolinában. Cornwallis vékony csíkban megszállja Észak-Karolinát. A toryk felbátorodnak, 1100 angolpárti tanyázik a King's Mouintain nevezetű hegyen. Kilencszáz vadnyugati puskás rohamozza meg őket, patrióták. 28 embert veszítenek, de lefegyverzik-megölik az egész sereget. Cornwallis télen nem tesz jelentős hadmozdulatokat, Washington pedig Nathaniel Greene tábornokot nevezi ki Gates helyére. Benedict Arnold árulása sokkolja az amerikaiakat, ám ezt ellensúlyozzák Greene sikerei, a Cowpensi győzelem. Cornwallis Wilmingtonig vonul vissza, itt a flotta védelmében felfrissíti készleteit. Elindul Virginia ellen, Yorktownban üt tábort. Az amerikaiak és franciák összehangoltan cselekednek, mivel Washington belátja, hogy New Yorkot nem tudják bevenni, kidolgozza a Virginiai hadjárat tervét. A britek megosztott flottáját de Grasse fancia hadvezér elűzi, övé a Chesapeake-öböl feletti uralom. Washington átkel a Delaware folyón, szeptember 25-én 17 000 francia és amerikai táborozik a yorktowni sáncokkal szemben, Két angol tengernagy útját De Grasse elállja. Október 17-ig volt ágyútűz alatt Yorktown, miután pedig meghiúsult az átkelés a szemközti félszigetre, Lord Cornwallis kapitulál.

A csata után nem voltak jelentősebb hadmozdulatok szárazföldön, bár a britek továbbra is megszállva tartották New Yorkot, Savannaht és Charlestont. A háború főleg a tengereken folyt tovább, és végül a brit kereskedők nyomására a brit parlament a háború befejezése mellett döntött.

1778-ban az amerikai konfliktus nemzetközivé vált, nemcsak Európára, hanem az európai gyarmatokra is átterjedve, főként Indiára. Franciaország a Saratogai győzelem után, 1778 február 6-án kötött szövetséget az Egyesült Államokkal. Spanyolország Franciaország szövetségeseként (A [[Bourbon-dinasztia#.C3.9At_a_forradalmon_.C3.A1t|Bourbon családi egyezmény] miatt) lépett be a háborúba 1779 júniusában. Azonban Franciaországgal ellentétben Spanyolorság kezdetben nem ismerte el az Egyesült Államok függetlenségét - Spanyolországnak nem volt érdeke a többi gyarmat függetlenségre buzdítása. Mindkét ország a háború kezdete óta nyújtott titokban segítséget az Egyesült Államoknak a Brit hatalom gyengítése céljából. Ugyanígy titokban segített Hollandia is, csak 1780 végül került nyílt háborúba.

Londonban III. György feladta a reményt, hogy leigázza az összes amerikai gyarmatot, hiszen már egy Európai háborúra is figyelmet kellett fordítania. „Nevetséges lenne Pennsylvania megtartására még csak gondolni is.” - mondta. Nem volt remény Új-Anglia visszaszerzésére, de a király elhatározta, hogy soha ne ismerje el az amerikaiak függetlenségét, és büntesse az ellenszegülésüket a háború határozatlan ideig való elnyújtásával. ^[8]. Tervei szerint összesen 30 000 katona állomásozott volna New York államban, Rhode Island-en, Kanadában és Floridában, más erők a franciákat és Spanyolokat támadták volna az Antillákon. A király az amerikaik büntetése céljából ágyúztatta volna kikötőiket, felégetette volna városaikat, őslakosokat tüzelt volna a határszéli települések mgtámadására. Ezek a műveletek a király szerint a lázadókat „gyötörve, gondterhelten és szegényen tartanák, mindaddig a napig, míg egy természetes és elkerülhetetlen folyamat során az elégedettlenség és csalódottság bűnbánatot és bűntudatot nem alakítana ki”, mely visszatéritené a lázadókat fennhatósga alá ^[9].

„	Hullámok gördülnek s hónapok múlnak el parancs és végrehajtása között.	”
– Edmund Burke

Egyértelmű, hogy a gyarmatok nem nyerhették volna el függetlenségüket a francia segítség nélkül, ám a brit haderőknek számos egyéb komoly problémákal is szembe kellet néznie: a nagy távolság Amerika és Nagy-Britannia között - ami azt eredményezte, hogy a brit kommunikáció mindig két hónapos késésben volt (a hosszú tengeri út miatt), így mire a parancsok megérkeztek, a katona szituáció gyakran megváltozott; a nagy távolságok a gyarmatokon, az élelmiszerforrások hiánya: mind az amerikai patritótáknak kedvezett. A hatalmas területeket sok folyó szabdalta szét, melyeken leggyakrabban nem voltak hidak. A lázadók gerillastílusa sem kedvezett a brit reguláris haderőnek, a rajtaütések, lesből támadások visszaverésére nem voltak felkészítve.
A háború elején a Howe testvérek békekövetként is szolgáltak, ez a tisztség azonban befolyásolta hadi eredményességüket. Nem tudtak több fekete rabszolgák felszabadítani sem, besorozni seregükbe: figyelni kellett arra, hogy a lojalistákat ellenszenvét ne vívják ki.

A patriótáknak ezekkel a problémával nem kellett szembenézniük, és az otthoni terep is nekik kedvezett. A patriótáknak a kevés lőszer, orvosi ellátmány és felszerelés hiánya okozott problémákat. A hadsereg nem volt fegyelmezett, és a más gyarmatokról származó katonák között gyakran alakultak ki ellentétek. Mindennapos volt, hogy a katonák közül sokna elszöktek, mondván, ők már leszolgálták idejüket. Az amerikai milíciák otthonuktól vonakodtak eltávolodni, így kiterjedtebb hadműveletek végrehajtására nem voltak alkalmasak.

Az amerikai lázadás elnyomása más problémákkal is járt. Európában a főváros elfoglalása gyakran a háború végét jelentette, ám a gyarmatok fölött nem volt szokásos értelemben vett központi hatalom. A brit haderő nem volt elég ahhoz, hogy nagy területeket tartson ellenőrzése alatt, és amint elhagyott egy területet, a forradalmi erők rögtön ellenőrzésük alá vonták azt. Ez az embererő hiány kritikussá vált azután, hogy Franciaország és Spanyolország is belépett a háborúba.

Amikor a háború elkezdődött, a gyarmatoknak nem volt hivatásos és kiképzett szárazföldi vagy tengeri hadseregük. Minden gyarmat saját védelméről gondoskodott milíciák felállításával. A milíciák könnyen voltak felfegyverezve, kevés kiképzésben részesültek és általában uniformisuk sem volt. A csapatok csak néhány hónapig szolgáltak, és vonakodtak otthonuktól távolra menni, nem voltak alkalmasak nagyszabású hadműveletek végrehajtására. Bár a milíciák nem voltak olyan fegyelmezettek és képzettek mint egy reguláris sereg, számbeli fölényük gyakran képessé tette őket csaták megnyerésére (Concord, Bennington, Saratoga, Boston). Mindkét oldalon megjelentek partizánok, de az amerikaiak különösképpen hatékonyak voltak a lojalista aktivitások elnyomásában, ha brit haderő nem volt a környéken.

A Kontinentális Kongresszus 1775-ben megalakította a Kontinentális Hadsereget (legalábbis papíron), mely egyfajta reguláris seregként funkcionált, és melynek főparancsnokául George Washingtont nevezték ki. A Kontinentális Hadsereg fejlődése állandó volt a háború alatt, és Washington mind reguláris, mind milíciális haderejét használta a háború során.

1776 elején Washington serege 20 ezer emberből állt, melynek kétharmada a Kontinentális seregbe volt sorolva. A függetlenségi háború nyolc éve során 250 ezer ember állt be katonának, de egyszerre sosem szolgált több mint 90 ezer ember. A szembenálló seregek száma kicsinek számított az akkori Európában, Washington személyesen soha nem vezényelt több mint 17 ezer embert.

Történészek becslése szerint körülbelül a gyarmatosok 40-45%-a aktívan támogatta a háborút, 15-20% lojális maradt a brit koronához, és körülbelül 35% semleges maradt.
Becslések szerint legalább 25 000 lojalista harcolt a britek oldalán. Ezrek szolgáltak tengerészként a brit haditengerészetnél, és szárazföldön is segítették az angol katonákat a legtöbb északi csatában. Sok lojalista partizán egységekben harcolt, ez főleg délen volt jellemző
A brit sereg számára nehéz feladat volt a lojalistákkal való együttműködés: a lojalista területek védelmére meg kellett volna osztani az angol sereget, pedig szükség volt a nagyobb méretű seregre, az amerikai támadások ellen. Szintén fontos volt, hogy ne tegyenek semmi olyat, ami maga után vonta volna a lojalisták ellenszenvét, és a patrióták oldalára állította volna őket.

1775 elején a Brit Hadsereg világszerte állt 36 ezer főből, de a háborús idők toborzásokat vontak maguk után. A britek 30 000 zsoldost is felbéreltek a háború miatt német királyoktól („hesseniek”). A zsoldosok az angol sereg egyharmadát tették ki. 1779-ben a királyi csapatok létszáma Észak-Amerikában 60 ezer főt számlált Kanadától Flordiáig.

Afro amerikaiak mindkét oldalon szolgáltak. A britek aktívan toboroztak patrióták alatt szolgáló feketéket, 1776 januárjától George Washington is fogadott fel feketéket a seregébe; a rabszolgáknak mindkét oldal szabadságot ígért szolgálatai idejük lejárta után. Legalább ötezer fekete katona harcolt az amerikaiak oldalán, és több mint 20 000 a britekén.

Keletre a Mississipi folyótól a legtöbb őslakos érintve volt a háború által, és a törzseket megosztotta az, hogyan válaszoljanak a konfliktusra. Az indiánok többsége a gyarmatok ellen fordult, fenyegetve érezték magukat a telepesek terjeszkedése miatt. 13 ezer harcosra becsülik azoknak a számát, akik a brit oldalon harcoltak. A legnagyobb csoport, az Irokéz Konföderáció 1500 férfiből állt.

1775 augusztusában a király a lázadó amerikaiakat árulóknak nyilvánította. A britek ezután úgy bántak az amerikai forradalmárokkal mint közönséges bűnözőkkel; előkészületeket is tettek, hogy a foglyokat bíróság elé állítsák, árulás vádjával. Végül azonban egy tárgyalás sem folyt le: ez a lojalista és brit foglyokat veszélyeztette volna, akik amerikai kézben voltak.

Így egy lázadó sem került bíróság elé, de ettől függetlenül a rossz bánásmód miatt sok fogoly meghalt.^[10][11] 1782-ben az angol parlament hivatalosan is háborús foglyoknak nyílvánította az amerikai foglyokat. A háború végén mind két fél szabadon engedte foglyait.

„	Ő brit felsége az említett Egyesült Államokat szabad, szuverén és független államoknak ismeri el.	”
– A párizsi békeszerződés cikkelyei, 1783

Londonban a háború politikai támogatása gyakorlatilag megszűnt a yorktowni vereség után; Lord North 1782 márciusában lemondott; az alsóház áprilisban a háború befejezése mellett szavazott. 1782 novemberében megkezdődtek az előzetes tárgyalások, hivatalosan az 1783 szeptember 3-án aláírt békeszerződés jelentette a háború végét. Az utolsó brit csapatok 1783 november 25-én távoztak, New York városából.

Nagy-Britannia elismerte az Egyesült Államokat mint önálló nemzet; Franciaországgal, Spanyolországgal és Hollandiával is békét kötött. A szerződést Britannia indián szövetségeseivel való konzultálás nélkül írta alá, átengedve az Appaleche-hegység és a Mississipi folyó közötti területeket is.

Az amerikai függetlenségi háború halálos áldozatainak pontos száma nem ismert. Ahogy ebben az időkben szokásos volt, a ragályos betegségek több ember halálát okozták, mint maguk a csaták. Joseph Ellis történész szerint Washington egyik legfontosabb döntése volt az, hogy beoltatta katonáit feketehimlő ellen.

Becslések szerint 25 000 Amerikai forradalmár halt meg katonai szolgálat közben. Ebből 8000 volt csata halottja, 17 000 pedig betegségben halt meg. 12-8 ezer halottra becsülik azoknak a számát, akik börtönben haltak meg, általában a New Yorki börtönhajók egyikének gyomrában. Azok száma, akik súlyosan sérültek, vagy nyomorékká lettek 8 ezer és 25 ezer között mozoghatott.

Az angol tengerészek körében 1240 esett el csata folyamán, és 18,5 ezer halt meg betegségben. A skorbut okozta a legtöbb halálesetet. A tengerészek 25-50 százalékát kényszerítették hogy a hajókon szolgáljon: körülbelül 42 ezer tengerész dezertált.

Körülbelül 1,200 német zsoldos halt meg a csatatéren, 6 354 pedig betegségben. 16 ezer német katona visszatért hazájába, és körülbelül 5,500 maradt az Egyesült Államokban, hogy gyakran állampolgárságot nyerjen.

Megbízható források nem állnak rendelkezésre a többi haderők veszteségeire vonatkozólag.

A britek £80 millió fontot költöttek a háborúra, így nemzeti tartozásuk 250 millió fontra rúgott. A franciák 56 millió font értékben költöttek a háborúra, ezzel nemzeti tartozásuk 187 millió font lett, mely komoly gazdasági problémákhoz vezetett. Az Egyesült Államok 37 millió dollárt költött nemzeti szinten, és még 114 millió dollárt állami szinteken. Ezt főleg kölcsönökből fedezték, melyet franciák, és amerikai polgárok kölcsönöztek, illetve papírpénz kiadásával, mely inflációt okozott. Az inflációs problémát 1790-re sikerült megoldani.

A gyarmatok lakóinak durván öt százaléka elhagyta az Amerikai Egyesült Államokat a háború után. Körülbelül 100 000 lojalista távozott más brit gyarmatokra mint Quebec, Prince Edward Island, és Új-Skócia (Nova Scotia)

1. ↑ Angolul: American Revolutionary War. A folyamatra, melynek során a gyarmatok elnyerték függetlenségüket és megalapították az Amerikai Egyesült Államot, mint American Revolution-re hivatkoznak. Brit írók inkább az American War of Independence kifejezést használják.
2. ↑ A párizsi béke (angolul)
3. ↑ Szuhay-Havas Ervin Tizenhárom csillag című művében kifejti: „Az amerikai uralkodó osztályok egyik része tüzelt harcra a zsarnok király, a zsarnok parlament, [...] a gyarmati uralkodó osztály másik része ellen. Az ellen, mely tory maradt [...]. A Bacon-felkelés óta [...] sistergő osztályharcot így sikerült szilárd mederbe terelni.” J. Franklin Jameson amerikai történész is vizsgálta a patrióták társadalmi helyzetét, bizonyítékot keresve arra, hogy az „osztályharc” is szerepet játszott a függetlenségi háború folyamatában. A modern amerikai történészek azonban elvetik az osztályharc elméletét, e helyett az ideológia egységet hangsúlyozva.
4. ↑ John C. Miller: Sam Adams: Pioneer in Propaganda. Stanford Univesity Press 1964. 67. old
5. ↑ Patricia U. Bonomi, “Under the Cope of Heaven. Religion, Society and Politics in Colonial America”, Oxford University Press, 1986, p.5
6. ↑ A törvény angol szövege a Wikisource.org-on
7. ↑ S. E. Morison 1150 oldalas művében csupán egyetlen mondat erejéig tesz említést erről az eseményről.
8. ↑ George Otto Trevelyan, George the Third and Charles Fox: The Concluding Part of the American Revolution. (1912), vol. 1, p. 4.
9. ↑ Trevelyan, George the Third and Charles Fox vol. 1, p. 5.
10. ↑ Onderdonk, Henry. "Revolutionary Incidents of Suffolk and Kings Counties; With an Account of the Battle of Long Island and the British Prisons and Prison-Ships at New York." ISBN 978-0804680752
11. ↑ Dring, Thomas and Greene, Albert. "Recollections of the Jersey Prison Ship" (American Experience Series, No 8), 1986 (originally printed 1826). ISBN 978-0918222923

• Szuhay-Havas Ervin: Tizenhárom csillag. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1976. ISBN: 963 09 05264
• Cincotta, Howard: Amerika rövid történelme. New York: USA Tájékoztatási Hiv., 1998.

• Az amerikai függetlenségi háború kronológiája
• Az amerikai függetlenségi háború csatái
• Foglyok az amerikai függetlenségi háborúban
• Filmek listája az amerikai függetlenégi háborúról

A pénzhiány problémája súlyos volt, Massachusetts ezüst pénzt veret (1652-1683), ezt később az angol parlament megtiltotta. A probléma papírpénz kiadásával való megoldását azonban az 1751-es Fizetőeszköz törvény tiltja, ennek hatására már Benjamin Franklin is felemeli hangját, általános elégedetlenségi hullám.

... nem kérdezik, miért. meghalnak semmiért. Tennyson.

Hosszút makacs és véres háborúra számíthatunk. John Adams 76 ápr.

68. o gazdaság