Oral history

Az angol eredetű oral history kifejezés, amelyet olykor magyarul elbeszélt történelemnek,^[1] szóbeli tanúvallomásokra épülő történetírásnak^[2] fordítanak, de gyakran eredeti formájában használják, egy szakkifejezés egy történettudományi kutatási módszerre.^[3] Lényege az írásos és tárgyi dokumentumok mellett a szóbeliségre alapozó forrásanyag használata. Értékét széles körben elismerik, megkerülhetetlen más típusú források pusztulása esetén,^[4] kutatóintézetek gyűjteményeket hoznak létre rá alapozva, ugyanakkor kritikák is érik szubjektivitása folytán, és a „mértéktartó viszonyulást” javasolják vele szemben.^[5]

A kifejezést a 20. század első felében Joe Gould (1889–1957) amerikai koldus alkotta meg, aki a világ leghosszabb könyvét ígérte környezetének „Korunk szóbeli története” (The Oral History of Our Time) címen. A könyv nem készült el.^[6][7]

Az oral history ugyan egy újabb, 20. század második felében megjelent történettudományi fogalom, ennek ellenére alapja nem új keletű. Korábbi évszázadokban a szájhagyomány bírt hasonló jelentőséggel a múlt elbeszélése területén, már Hérodotosz (Kr. e. 484–425) és Thuküdidész (Kr. e. 460–395) ókori görög történetírók is alkalmazták.^[8] A szájhagyománynak a modern időkben elsősorban a néprajzi kutatások során vették hasznát.^[9]

A 19. században kialakuló modern történettudomány azonban a korábbiaknak nagyobb hangsúlyt fektetett az írott források és tárgyi emlékek, régészeti leletek feldolgozására, és egy időre háttérbe szorult a szájhagyomány jelentősége. A 20. században azonban rájöttek arra, hogy más forrástípusok pusztulása miatt sokszor megkerülhetetlen továbbra is a szóbeliség figyelembe vétele. Az első modern értelemben vett történettudományi oral histroy archívum 1948-ban nyílt meg Allan Nevins (1890–1971) amerikai történész munkája nyomán a Columbia Egyetemen.^[10] Nagyobb számban az 1970-es évektől kezdtek oral history archívumok alakulni világszerte, a történelmet „alulnézetből”, a nagyobb tömegek, a „kisemberek” irányából szemlélő történeti kutatások elterjedése idején.^[11]

Az oral history másik elődjének az ugyancsak régi idők óta létező írott, de személyes jellegű memoár- vagy emlékiratirodalom tekinthető.^[12]

Az oral history használata megkerülhetetlen olyan témakörök kutatásakor, amikor más típusú (pl. írásos) emlékek nem vagy csak kis számban maradtak fenn a történelem viharai vagy egyéb tényezők folytán egy-egy eseményről, folyamatról. Tipikusan ilyenek lehetnek: háborús események, népirtások, népvándorlások,^[13] és egyéb tabusított események, például nők megerőszakolása a második világháborúban.^[14]

Magyarországon az elsők között valószínűleg a Munkásmozgalmi Intézet (1957-től Párttörténeti Intézet) kutatott 1962-től a Visszaemlékezés-gyűjtő Csoportjával ilyen történettudományi módszerrel a magyarországi munkásmozgalom múltjával kapcsolatban. Ugyanebben az időben kezdték el gyűjteni a Történeti Interjúk Tárához való interjúkat a Budapest Filmstúdió kezdeményezésére.^[15] Később Benda Gyula (1943–2005) emelte ki a jelenség szerepét az 1956-os forradalom szereplőivel készített interjúk során. Véleménye szerint ezek használata nélkül nem is lehet hitelesen megírni a 20. század második felének történetét.^[16] A másik korán elkezdett oral historys kutatási téma a magyarországi holokauszt volt.^[17]

Az irányzat ismert képviselője Kun Miklós.

Az oral history erősen szubjektív történelemképet mutathat. Mint dr. Nagy-Varga Anikó kiemeli:

„A visszaemlékezők a »saját igazságaik«, a bennük élő emlékek hálóján keresztül tárják fel élményeiket. Az oral history technikájának alkalmazása olyan megközelítését nyújtja az emberi viselkedés bemutatásának, a kapcsolatok feltárásának, amely az egyén szempontjából vetíti elénk a múlt emlékeit.^[18]”

A kritikák mellett ugyanakkor fontos kiemelni, hogy nem egy példa volt a 20. században, amikor évtizedek után előkerült, más típusú bizonyítékok igazolták egy-egy állítás valóságalapját. Néhány példa:

• Molotov–Ribbentrop-paktum (1939) – évtizedeken át legendának hitték a létezését, az 1980-as években került elő^[forrás?],^[19] orosz eredetijét csak 2019-ben mutatták be a nyilvánosságnak.^[20]
• Fegyvert szállított a RMS Lusitania hajó elsüllyedése (1915) idején – évtizedeken át tagadták ezt az állítást, 2008-ban búvároknak sikerült fényképfelvételeket készíteni fegyvermaradványokról^[21] (hogy a hajó vajon ezek következtében robbant-e fel, mint állítja a másik felvetés, egyelőre nem sikerült igazolni).

• https://epa.oszk.hu/02700/02750/00030/pdf/EPA02750_tudasmenedzsment_2013_01_013-026.pdf
• https://histor.btk.ppke.hu/kb/oh.pdf
• https://epa.oszk.hu/00800/00861/00037/pdf/005-030.pdf

• https://ujkor.hu/content/interjuzni-muszaj-a-magyar-oral-history-gyujtemenyek-tortenete

• Magyarország videós arcképcsarnoka. YouTube

Ez a történelmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle!