Murano
| Murano | |
 | |
| Ország | Olaszország |
| Népesség | |
| Teljes népesség | 4683 fő |
| Terület | 1,171625 km² |
| Időzóna | |
| Elhelyezkedése | |
 Murano
Pozíció Velencei-lagúna térképén
| |
 é. sz. 45° 27′ 27″, k. h. 12° 21′ 13″45.457500°N 12.353611°EKoordináták: é. sz. 45° 27′ 27″, k. h. 12° 21′ 13″45.457500°N 12.353611°E | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Murano témájú médiaállományokat. | |
Murano (velencei nyelven Muran) másfél kilométerre terül el Velencétől északkeletre. 1291 óta a velencei üveggyártás központja, különösen a 16. században élte virágkorát e tevékenységnek köszönhetően. Murano öt szigetre épült, és körülbelül a közepén vágja ketté a saját „Canal Grandéja”. A csatorna két partját híd köti össze, a Ponte Vivarini, amelyet az innen származó 15. századi művészcsaládról neveztek el. A közigazgatásilag Velencéhez tartozó szigetnek jelenleg 5600 lakosa van.
Murano története
[szerkesztés]
Murano már a római korban lakott település volt. Később lakói halászatból és sótermelésből éltek, a sziget kereskedelmi központ is volt. A 11. században hanyatlásnak indult, mert sok lakója Velence Dorsoduro városrészébe költözött. A 13. századtól saját Nagytanácsa volt, de a hatalmat valójában a Velencéből kiküldött kormányzó (podestà) gyakorolta. A lagúna többi szigetétől eltérően Murano saját pénzt vert.
A sziget igazi fellendülése 1291-ben kezdődött, amikor a Velencéből tűzveszélyességük miatt kitiltották az üvegfúvó műhelyeket, és azok Muranóra költöztek. A 14. században elkezdődött az üvegtermékek exportja, a sziget eleinte tükreinek és üveggyöngyeinek köszönhetően vált világhírűvé. Később a csillárok váltak a sziget leghíresebb termékévé. A szigeten találták fel az ún. aventurin üveget (sötétzöld üveg, benne aranycseppekkel). Egy ideig Murano volt Európa legjelentősebb üvegtermelője. Az üveggyártás a 18. századtól kezdve hanyatlásnak indult, de még ma is ez jelenti a sziget legfontosabb iparágát.
A 15. században Murano a velenceiek kedvelt üdülőhelyévé vált, ekkor épültek elegáns palotái.
Az üveggyártás
[szerkesztés]
A velencei lagúnában és a környező szárazföldön az üveggyártás hagyományai egészen a római időkig nyúlnak vissza. Torcellón a régészeti feltárások során a 7. századból származó üvegtárgyakat találtak. A különböző krónikákban a 10. századtól kezdve folyamatosan említik a környék üvegiparát. Az üvegművesek tevékenységére vonatkozó első írott szabályok a 12. századból maradtak fenn. Konstantinápoly eleste (1204) után Velence a Mediterráneumban egyeduralkodóvá vált a különféle luxuscikkek, így a kitűnő minőségű üvegáruk exportja terén.
Az üvegművesek első „munkaköri leírása”, a híres Capitulare de Fiolaris 1271-ben kelt. A szabályozás a kemencék tulajdonosaitól kezdve a tanoncokig mindenkire kiterjedt, akinek csak valami köze volt az üvegiparhoz, és így az üvegfúvók céhéhez tartozott. A szabálykönyvet rendszeresen aktualizálták, utolsó változata 1776-ban készült.
Muranón a középkori és újkori üvegtermelés azonban a velencei üvegfúvó műhelyek 1291-es kilakoltatásával vette kezdetét. A muranói üveg fénykorában, a 16. században 37 üveggyár volt a szigeteken, ahol akkoriban 30 000 fő lakott. Az üveg Velence kevés exportcikkének egyike volt, ezért az üvegkészítők bizonyos kiváltságokat élveztek, például nemes kisasszonyokat vehettek feleségül. Mivel a mesterség fortélyait szigorúan őrizték, az üvegfúvó mesterek nem utazhattak el a Velencei Köztársaságból. A gyártás titkát idegeneknek továbbadó üvegfúvó mestereket halálbüntetés fenyegette. Ma azonban már több manufaktúra is rendszeresen tart bemutatókat a turisták számára.
Az évszázadok során az üveggyártásnak több különböző technológiája alakult ki. A legfontosabb üvegtípusok:
- kristályüveg,
- smalto (zománcozott üveg),
- aventurin (aranycseppeket tartalmazó üveg),
- millefiori (sokszínű üveg),
- tejüveg (lattimo), valamint
a különféle drágakövek üvegből készült utánzatai.
Az 1600-as évekre megerősödött a konkurencia, elsősorban Franciaországban és Morvaországban. Velence politikai és kereskedelmi jelentősége a kereskedelmi útvonalak áthelyeződése miatt is hanyatlani kezdett, ami maga után vonta a muranói üvegipar lassú hanyatlását. A Köztársaság és az üvegipar végét az 1797-es francia megszállás jelentette. Franciaország 1814-ben átadta Velencét a Habsburg Birodalomnak, amely inkább a birodalomhoz tartozó cseh üvegipart kívánta erősíteni, ezért Muranóban súlyos adókat vetettek ki a létfontosságú nyersanyagok importjára. 1800-ban még 24 üveggyár működött a szigeten, 20 év múlva már csak 13, és azok közül is csak ötben készítettek fúvott üvegeket.
Az 1850-es években kezdődött a muranói üvegipar új felvirágzása. Ez két eseményhez köthető. 1854-ben Pietro Toso hat vállalkozó szellemű fia Fratelli Toso (Toso fivérek) néven új üveggyárat alapított. Kezdetben csak üveg használati tárgyakat gyártottak, később azonban jelentősen szélesítették termékskálájukat. 1859-ben egy Antonio Salviati nevű ügyvéd érkezett Vicenzából Muranóba, és Salviati dott. Antonio fu Bartolomeo néven új céget alapított. Felismert egy új területet, ahol kielégítetlenek voltak az igények: a Velencében mindenütt megtalálható, régi üvegmozaikok pótlására üvegcsempéket kezdett gyártani. Az ötlet önmagában is sikeresnek bizonyult, emellett Salviati új értékesítési csatornákat is talált termékei számára, elsősorban a Habsburg Birodalom határain kívül, például Angliában.
Az 1860 és 1960 közti száz évben a muranói cégek a dekoratív üveg dísztárgyak készítésével tettek szert ismét világhírre. 500 évvel az első virágkor után Murano ismét a csúcsra jutott. Murano továbbra is exportálja hagyományos termékeit, a tükröket és az egyéb üvegárukat, de emellett a kínálatban megjelentek olyan új használati tárgyak is mint a csapok fogantyúi, az üveg lámpaernyők vagy az elektromos csillárok. A turistaforgalom növekedésével egyre nagyobb az üveg ékszerek és emléktárgyak iránti kereslet is.
Nevezetességei
[szerkesztés]
Az 1797–1866 közötti francia és osztrák megszállás időszakában Murano csaknem minden templomát lerombolták, hogy újabb üveggyáraknak és lakásoknak teremtsenek helyet. Napjainkra csak három templom maradt meg a szigeten, amelyek közül kettő látogatható.
Basilica Santa Maria e Donato (San Donato): Murano legjelentősebb temploma, a sziget legfontosabb műemléke, a velencei-bizánci építészet a lagúnában fennmaradt egyik legszebb és legérdekesebb darabja. A 7. századi alapot a 12. században újjáépítették, amikor Szt. Donát hamvait Kefalónia görög szigetről Muranóba hozták. A tégla és terrakotta templom külső részének ékessége a Canale San Donatóra néző oszlopsor. Belsejének legkidolgozottabb része a kutyafog- és cakkos mintákkal díszített apszis. Márvány mozaikpadlója 1141-ből származik, a velencei Szent Márk-Bazilikáéhoz hasonlít. A legkiemelkedőbb művészi alkotás a 12. századi, arany hátterű, Szűz Máriát ábrázoló mozaik az apszis fölött. Az első oltár felett látható egy Szent Donátot ábrázoló, Paolo Venezianónak tulajdonított, 1310-ben készült fa dombormű. A harangtorony a templomtól függetlenül áll.
San Pietro Martire templom: A dominikánusok kolostortemploma 1437-ben épült, majd egy tűzvészt követően 1511-re újjáépítették. Jelenleg protestáns plébániatemplomként működik. A templombelsőt többek közt Veronese, Giovanni Bellini, Bartolomeo Letterini, valamint Domenico és Jacopo Tintoretto festményei díszítik. Bellini két oltárképe a Trónoló Madonna és a gyermek Jézus Szent Ágostontól és Szent Márktól közrefogva, akik bemutatják neki a térdeplő Agostino Barbarigo dózsét (1488), és a Szűz Mária mennybemenetele szentekkel (1510–1513), előbbit a korai reneszánsz egyik legjelentősebb alkotásának tartják.
Museo del Vetro (Üvegmúzeum): A világ legnagyobb, mintegy 4000 darabból álló velencei üveggyűjteménye az egykori püspöki palotában, a 17. századi Palazzo Giustinianban berendezett Üvegmúzeumban található. A város tulajdonában álló múzeum 1861 óta mutatja be az üveggyártás történetét. A múzeumban időrendi csoportosításban tekinthetők meg a műtárgyak, a földszinten az ókori (egyiptomi, görög, föníciai és római) emlékek, a főemeleten pedig a reneszánsztól a 19. század közepéig készült darabok találhatók. A legértékesebb kiállítási tárgy a kék üvegből készült menyegzői kehely, amelyet a 15. század végén Angelo Barovier zománc portrékkal és szerelmi jelenetekkel díszített. A múzeum szerda kivételével naponta 10–18 óra között tart nyitva (a téli szezonban csak 17 óráig).
Világítótorony (Faro di Murano): A 35 m magas, fehér isztriai mészkőből 1912-ben épült, henger alakú torony tetején 37 m tengerszint feletti magasságban helyezkedik el a fényforrás. A sziget délkeleti oldalán álló fehér tornyon a tenger felőli oldalon két vízszintes, fekete sáv látható. A torony enyhén a tenger felé dől.
Campo Santo Stefano: a tér nevezetessége a 19. századi óratorony, amely egy 12. századi templom harangtornyának alapjaira épült.
A szigeten számos középkori palota, például a késő gótikus homlokzatú Palazzo da Mula, valamint sok, a 19. században téglából épített üveggyár és más ipari célú épület található.
-
Az óratorony a Campo Santo Stefanón -
Murano világítótornya (Faro di Murano) -
A San Pietro Martire-templom díszes, fehér üvegcsillárjainak egyike
Közlekedése
[szerkesztés]Murano a Velence északi partján fekvő kikötőből (Fondamente Nove) az ACTV velencei közlekedési vállalat vízibuszaival mintegy 10 perc alatt elérhető. Murano szigetein a vaporettónak hét megállója van, azonban a Burano és Treporti felé közlekedő távolsági járatok csak a Világítótoronynál (Murano Faro megálló) kötnek ki.
Források
[szerkesztés]- Sheila Hale: Velence: American Express Zsebútikönyv. Budapest: Ikon Kiadó. 1991. 227. o. ISBN 9637948023
- Marion Kaminski: Venedig: Kunst und Architektur. (hely nélkül): Könemann. 2000. 920. o. ISBN 978-3895085925
- Durant Imboden: Murano, the Glass Island. Venice for Visitors (angolul)
