Eisler János

Eisler János (Kiskőrös, 1907. november 27. – Budapest, 1981. november 14.) okleveles gépészmérnök, a műszaki tudományok doktora (1955), nyugalmazott egyetemi tanár, a Villamosmérnöki Kar volt dékánja, a Nagyfeszültségû Technika és Készülékek Tanszék volt vezetője, a Népköztársasági Érdemérem arany fokozatának és a Munka Érdemrend ezüst fokozatának tulajdonosa, az oktatásügy kiváló dolgozója, a Magyar Elektrotechnikai Egyesület Bláthy-díjas és Elektrotechnika-díjas tiszteletbeli elnöke.^[3]

1926-ban érettségizett a budapesti Bolyai Főreáliskolában. 1930-ban a Műegyetemen gépészmérnöki diplomát szerzett. 1930–1936 között a Műegyetem II. sz. Elektrotechnikai Tanszékén volt fizetés nélküli gyakornok, majd tanársegéd Söpkéz Sándor professzor irányítása mellett. 1935-ben egyetemi doktori címet szerzett. 1935–1939 között külső kutatómérnök volt a Felten és Guilleaume Kábelgyárnál; a Műegyetemen gyakorlatvezető is volt. 1940-től az Erőátviteli és Világítási Rt. (ERVILL) próbatermét vezette. A világháborúban első feleségét elhurcolták; aki soha nem tért vissza. 1948–1950 között a Villamosenergiai Igazgatóságnál főelőadóként dolgozott. 1949-ben az Erősáramú Szakosztály elnöke lett. 1950-ben egyetemi magántanár lett. 1950-ben kinevezték a Gazdasági és Műszaki Akadémia Energia Tanszékének vezetőjévé. 1951-ben a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosművek és Vasutak Tanszékének docensévé, majd tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki 1954-ig. 1951-től az esti és levelező képzést irányította, 1954–1957 között a Villamosmérnöki Kar dékánja volt. 1959-ben a Műszaki Tudományos Bizottságnak, valamint az Elektrotechnika Szerkesztő Bizottságának az elnökévé választották. 1961-ben vezetésével létrejött a Nagyfeszültségű Technika és Készülékek Tanszék.^[4] 1963–1964 között ismét dékánhelyettes volt. 1967-ben lemondott a tanszék vezetéséről. Egyetemi oktató és kutatómunkáját 1972-ig folytatta. 1972-ben nyugdíjba vonult.

Kutatási területe a szigetelőanyagok alkalmazásával kapcsolatos problémák voltak. Munkatársa volt az Uj Idők lexikonának.^[5] Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Energetikai Főbizottságának, és titkára a CIGRÉ Magyar Nemzeti Bizottságának.

Szülei Eisler Ede ügyvéd (1872–1949)^[5] és Dudás Julianna (1885–1970).^[6][5][7] 1947-ben másodjára kötött házasságot; Olga nevű lánya született, aki orvos lett, nevelt fia, Veress Imre pedig villamosmérnök volt.

Temetésére a Farkasréti temetőben került sor (60-18-119. fülke).^[3][8]

• Transzformátorok gyártása és minőségi ellenőrzése (Budapest, 1952)
• Új szigetelőanyagok, szigetelőanyagok korszerű alkalmazása (Budapest, 1954)
• Szigetelőanyagok alkalmazása villamos gépekben és készülékekben (Budapest, 1957)
• Villamos készülékek szerkesztése (Budapest, 1957)
• Bevezetés a nagyfeszültségű technikába (Budapest, 1965)

• a Népköztársasági Érdemérem arany fokozata (1951)
• Bláthy Ottó Titusz-díj (1959)^[9]
• Munka Érdemrend ezüst fokozata (1965)
• Elektrotechnika nagydíj (1973)^[9]

• Magyar életrajzi lexikon IV: 1978–1991 (A–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1994. ISBN 963-05-6422-X  
• http://www.mee.hu/files/ET/2007/ET_2007_12.pdf
• Tudósnaptár
• https://mandadb.hu/common/file-servlet/document/322294/default/doc_url/magyar_irok_VII.pdf Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái – új sorozat I–XIX. Budapest: Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete. 1939–1944.  , 1990–2002, a VII. kötettől (1990–) sajtó alá rendezte: Viczián János

• Meghalt dr. Eisler János egyetemi tanár (A Jövő Mérnöke, 1981. december 12.)
• Révai új lexikona VI. (E–Fei). Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd: Babits. 2000. ISBN 963-927-226-4  
• Új magyar életrajzi lexikon II. (D–Gy). Főszerk. Markó László. Budapest: Magyar Könyvklub. 2001. ISBN 963-547-414-8