Melegbüszkeség

Tág értelemben vett gyökerei a 19. század második felére nyúlnak vissza, amikor megjelent a homoszexuális kapcsolatok büntetőjogi üldözése elleni fellépés. Az olyan személyek mint Kertbeny Károly, Karl Heinrich Ulrichs vagy Magnus Hirschfeld a melegjogi mozgalmak úttörői voltak, így ők tekinthetőek az elindító atyjainak is, hiszen a melegbüszkeség képezi a legtöbb melegjogi törekvés alapját. Szintén a mozgalmak előzményének tekinthető a közvetlenül a második világháború után Nyugat-Európa és Észak-Amerika számos országában létrejövő homofil mozgalom, amely az elfogadás és beilleszkedés stratégiáját követve kívánt fellépni a homoszexuálisok társadalmi kirekesztése ellen.

A hatvanas években lezajlott szexuális forradalom és virágzásnak indult ellenkulturális mozgalmak a meleg- és leszbikusjogi mozgalmakban is felszínre hozták a korábbi, megalkuvónak ítélt stratégiákkal szembeni elégedetlenséget. A nőjogi és antirasszista mozgalmakhoz hasonlóan kialakult egy radikálisabb, a felszabadulás fogalma köré épülő melegmozgalom (a korszak legjelentősebb észak-amerikai csoportosulása is a Melegfelszabadítási Front (Gay Liberation Front) nevet viselte). A mozgalom emblematikus eseménye a New York-i Greenwich Village negyedben a maffia által üzemeltetett Stonewall Inn bárban kitört híres Stonewall-lázadás, amikor a bár transzvesztita, transznemű, afroamerikai és hajléktalan közönsége szembeszállt az Mccarthy-korszak végén őket rendszeresen zaklató rendőrökkel. (Továbbá az egész homofób, az egész közösséget hamis propagandával és üldözéssel, nyíltan elnyomó rendszerrel.) Az összecsapások 1969 június 28. – 1969. július 1 között zajlottak. Ezen események emlékére szervezik meg azóta is számos országban évről évre a melegfelvonulásokat. (Országonként és kultúránként változóan hol vidám parádé és karnevál, hol dacos demonstráció, tüntetés vagy agresszív összecsapás a rendőrséggel.) A Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvéből (DSM) a homoszexualitás 1973-ban a III. kiadással került ki. A homoszexualitás BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) kódját 1990-ben törölte a WHO.

Az 1970-es évek vége, 80-as évek eleje felé, ahogy azonban múlni kezdett a Stonewall-lázadás keltette eufória, változni kezdett a közösség álláspontja, és több meleg és leszbikus már nem vállalta a közösséget a biszexuális és transznemű emberekkel. Előbbieket azzal gyanúsították, hogy tulajdonképpen nem biszexuálisok, hanem melegek vagy leszbikusok, csak félnek előbújni, utóbbiakat pedig azzal vádolták, hogy rájátszanak a sztereotípiákra. A biszexuálisok és a - Stonewall-lázadásban jelentős szerepet vállaló - transzneműek is kezdték kiharcolni a jogaik érvényesítését és visszakapták a helyüket a szubkultúrában. Csak az 1990-es években vált általánossá egyenrangúként beszélni melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról és transzneműekről a mozgalmon belül. Ennek hatására nőtt a közösségen belüli szolidaritás.

Azóta a fősodratú melegfelszabadítási mozgalom folyamatosan veszített a radikális hangvételéből és egyre inkább a jogegyenlőség és a társadalmi elfogadás kérdései kerültek a mozgalom középpontjába. A „szexuális felszabadítás” jelszavának helyét átvette a „jogaitól megfosztott kisebbség” retorikája. A jogegyenlőség biztosításának elsődleges eszköze azonban továbbra is a láthatóság megteremtése, a szexuális irányultság nyilvános felvállalása maradt. Az ezredfordulót követően a nyugati országokban az LMB egyenlőség sikeres, ugyanakkor még korántsem teljes elérésével a transzneműség körüli párbeszédek, elméleti viták és mozgalmak kapnak fontosabb és hangsúlyozottabb közéleti szerepet.

Az LMBTQ mozgalom jelentős eseménye az évenként megrendezett büszkeségnapi felvonulás (angolul gay pride march vagy a Stonewall-mozgalom utcájáról elnevezett Christopher Street Day). Az első felvonulást a lázadás egyéves évfordulóján, 1970. június 28-án tartották New Yorkban. A hetvenes évek során elterjedt Amerika és Európa, majd a világ más nagyvárosaiban is. A felvonulás egyszerre politikai demonstráció (a résztvevők gyakran visznek politikai üzeneteket, jogköveteléseket tartalmazó transzparenseket) és látványos show-elemekkel tarkított karneváli felvonuás.

A világ legjelentősebb büszkeségnapi felvonulásait New Yorkban, San Franciscóban, Torontóban, Kölnben, Amszterdamban és São Paulóban tartják. Évről évre megrendezik a Euro Pride-ot és a World Pride felvonulást is, mindig más és más városban.

Az 1961-ben elfogadott új büntető törvénykönyvben dekriminalizálták az azonos nemű emberek közötti szexuális kapcsolatot. (Előtte egy évig terjedő börtönnel büntették.) 1989-ig azonban a rendőrség és az állambiztonság megfigyelte és nyilvántartásba vette, elsősorban a meleg férfiakat. Zsarolás útján többeket ügynöknek szerveztek be.

A LMBTQ jogok támogatásának hazai adminisztratív elindulása az első civil szervezetként 1988-ban hivatalosan bejegyzett, Homérosz Egyesülethez kötődik. (Az állami jóváhagyást a Kádár-korszak végén az országba begyűrűzött HIV pánik könnyítette meg.) Az elsősorban jogvédő és lelki segély szolgálatot működtető Háttér Társaság 1995-ben alakult meg. Az 1999-ben bejegyzett Labrisz Leszbikus Egyesület alapítói a többnyire az 1990-ben alakult Feminista Hálózat és az 1994-ben elindult NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) feminista egyesületek korábbi aktivistái. A Labrisz 2005 óta rendezi meg minden év novemberében a LIFT – Leszbikus Identitások Fesztiváljat. 2002-ben alakult meg az edukáció mellett a közösségszervezést legfőbb profiljának tekintő Szimpozion Egyesület, amely rendezvényeivel és különféle programjaival azóta is töretlenül igyekszik nem csupán a meleg és biszexuális irányultságú férfiakból álló közönséget megszólítani.^[2] 2001 óta a Labrisszal közösen vitte a folyamatosan fejlődő Melegség és Megismerés iskolai tájékoztató programot. (Hasonló, diákokat felvilágosító és felvilágosító célú tevékenységgel működik a Haver Alapítvány, amely a zsidókat, az Uccu Alapítvány a romákat sújtó előítéleteket, a NANE Szívdobbanás projektje pedig a a nők elleni erőszakkal kapcsolatos téves és ártalmas sztereotípiakat igyekszik csökkenteni az őket meghívó közoktatási/köznevelési intézményekbe.)

2011-ben sikerült bejegyezni az informálisan már korábban is működő Transvanilla Transznemű Egyesületet. A NANE-hoz szorosan köthető Patent Egyesület (Patriarchátust Ellenzők Társasága) női jogvédő szervezet 2006-ban alakult. 2018-ban kezdte meg működését a transznemű emberek egy csoportjából összeállt Prizma közösség, a többszerelműséggel foglalkozó Poliamoria Magyarország és a Magyar Aszexuális Közösség. A sokféle tematikus LMBTQ szervezet munkáját 2009 óta a Magyar LMBT Szövetség koordinálja és fogja össze. Az 1992-től félreeső helyszínekre, diszkréten szervezett Pink Piknikek után az 1997 szeptembere óta folyamatosan egyre növekvő létszámú, több tízezres tömegeket megmozgató Budapest Pride felvonulásokat a 2001-ben alapított Szivárvány Misszió Alapítvány szervezi. (2008 és 2018 között vonultak kordonok közé zárva a menetek. 2018-tól egy hónaposra bővült a fesztivál színes programkavalkádja, amelybe már a szárnyaikat bontogató vidéki szervezeteket is igyekszik a bevonni a Budapest Pride.) A 2013 óta minden év februárjában megrendezett LMBT Történeti Hónapot a Háttér Társaság, a Labrisz és a Szimpozion közösen szervezi.^[3] Az első Budapesten kívüli LMBTQ felvonulásra Pécs városában, 2021 szeptemberében került sor.^[4][5]

Magyarországon 1997 szeptembere óta szerveznek évenkénti melegfelvonulásokat, kezdetben Melegbüszkeség napja, 2008-tól Meleg Méltóság Menet néven, 2010 óta viseli a közismert Budapest Pride nevet.^[2] A felvonulás kezdetben a néhány napos, később egy hetes, 2018 óta pedig az egy hónapos hosszúságóra bővült LMBTQ Fesztivál programsorozatba illeszkedik.

A tizenkét éven át békés körülmények között megtartott felvonulások után 2007-ben több támadás is érte a menetet, tojással, paradicsommal és füstbombával támadtak a melegekre az ellentüntetők.^[6] A felvonulás utáni buli helyszínét elhagyó résztvevők közül többeket ért támadás.

A leghevesebb támadások 2008-ban érték a menetet: az erőszakos ellentüntetők tojásokat, krumplikat, kődarabokat, petárdákat dobáltak a felvonulókra és a rendőrökre.^[7][8][9] Egy rendőrségi kisbuszt Molotov-koktéllal felgyújtottak, több rendőr megsérült, 57 embert előállítottak.^[10][11] A felvonulás résztvevőit a kisföldalatti segítségével menekítették ki, a felvonulást záró koncertet le kellett mondani. Megtámadták Horn Gábort, Lévai Katalint és a másságát korábban nyíltan vállaló Szetey Gábor volt államtitkárt, valamint Orosz Józsefet is.^[12] A rendőrség ettől kezdve tíz éven át kordonokkal biztosította az útvonalat.

2009-ben a rendőrség az előző évihez képest már komolyabb védelemmel készült: dupla kordont állítottak fel, az ellentüntetőknek így nem sikerült a felvonulás résztvevőinek közelébe férkőzniük.^[13] Az ellentüntetők a rendőrökre támadtak, 41 személyt őrizetbe vettek.^[14] Egy kisebb csoport megvert egy a fesztivál pólóját viselő lányt.^[15]

A melegbüszkeség legfontosabb szimbóluma a szivárványzászló, amely a melegfelvonulások elengedhetetlen kelléke, de gyakran megtalálható meleg-szórakozóhelyek jelöléseként is. A zászló mellett fontos szimbólum a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraira emlékező rózsaszín háromszög és a több szervezet elnevezésében is szereplő lambda betű.

• Hanzl Péter, Nagy Sándor - Az üldöztetéstől a büszkeségig / A magyar LMBTQ emberek története a kezdetektől az ezredfordulóig (Háttér Társaság, 2023) ISBN 978-615-5707-27-8

• Az LMBTQ közösséggel és a társadalmi nemekkel kapcsolatos legújabb fogalomgyűjtemény
• Karsay Dodó, Virág Tamás - Kérdőjelek helyett / LMBTQI-Kisokos a médiának útmutató (Magyar LMBT Szövetség, 2015) ISBN 978-963-12-2728-4

• Budapest Pride
• Ellenkultúra

• A budapesti LMBT-fesztiválok honlapja Archiválva 2009. július 1-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Mohos Máté - „Buzinak lenni jó!” – Sosem látott fotók liberális fideszesekkel és szandál-zoknis ellentüntetőkkel a magyar LMBTQ-mozgalom hőskorából (RTL, 2023.06.16.)
• Büszkén, önérzetesen (Nádasdy Ádám válasza egy olvasói levélre a „büszkeség” szó kapcsán, Mások, 1999/8. sz.)
• Mire is vagyunk büszkék? (Graff Miklós cikke, Mások, 1997/9. sz.)