Kelták

Az elnevezés az ókori görög Κελτοί (keltoi) kifejezésből ered. Nem kizárt, hogy ez az i. e. 4. századra elterjedt elnevezés eredetileg egy törzset vagy nemzetséget jelölt. A rómaiak, s közöttük Caius Iulius Caesar is a gall elnevezéssel illették őket (bár e nyelvben is megvolt a „Celtae” elnevezés), míg Polübiosz egyetemes történetében a „galata” elnevezést használja.

Tágabb értelmezésben keltáknak nevezik a máig fennmaradt, ám kihalófélben lévő szigeti kelta nyelveket beszélő népeket (bretonok, gaelek, írek, skótok, walesiek). Ezek a nyelvek a germán nyelvek hatására hang- és alaktanilag erősen eltávolodtak az ókelta nyelvektől, és az életben tartásukra irányuló erőfeszítések ellenére ma erősen veszélyeztetettek, egynyelvű beszélőik nincsenek.

Kialakulásuk két fő tényezője: a bronzkor úgynevezett gödörsíros és urnamezős kultúrái. Az őskelta népcsoport feltehetőleg e két kultúra összeolvadásából született. E népcsoport őshazája Közép-Európa nyugati része (a Rajna és a Felső-Duna vidéke) és északkelet-Franciaország lehetett. Kialakulásuk betetőzése, egyben a kialakult kelta kultúra kezdőpontja az úgynevezett Hallstatt-kor.

Ez lényegében korai vaskor, amely a felső-ausztriai Hallstatt településről kapta nevét. Időtartamát tekintve az i. e. 8–5. század időszaka ez, amelyet az ún. La Tène-kultúra követett. Kronológiailag korábban négy részre osztották. Jelenleg szigorúan csak a négyes felosztás C és D periódusára használják e kifejezést, míg az A-B a késő bronzkor időszaka.

A C periódus legfontosabb újdonsága a vaskardok megjelenése. E területről kezdtek lassan minden irányba szétvándorolni.

Terjeszkedésük egyik korai állomása Svájc területe volt (az ókori Helvetia). A régészek a La Tène svájci faluban felfedezett fontos lelőhelyről nevezték el az ókori kelta népek közös műveltségét La Tène kultúrának. E korszak az i. e. 5. századtól időszámításunk kezdetéig datálható. Erre az időszakra esik a kelták európai expanziója (legismertebb példája Brennus Róma elleni hadjárata i. e. 391-ben.) Csoportjaik az i. e. 4. század elején indultak tovább a Rajna mentéről, és előbb a Kárpát-medencét árasztották el, majd a Balkán-félszigetet, a Fekete-tenger északi partjait és Kis-Ázsiát is elérték (e csoportjukat nevezzük galatáknak, Kis-Ázsia általuk lakott belső részét Galatiának). Megjelentek továbbá az ókori Egyiptomban is, uralkodói testőr szerepkörben.

A korszakot korai és kései La-Téne korszakra osztják, végét a kelták részbeni, Római Birodalom általi leigázása jelzi.

Az Ibériai-félszigeten szintén éltek ókelta népek, az első törzsek már az i. e. II. évezred végén – I. évezred elején megérkezhettek ide. Közülük a leginkább dokumentáltak a keltibérek voltak, akik a többi ókelta nyelvhez képest is még archaikusabb keltibér nyelvet beszélték.

Az első kelták a Duna-folyását követve érkezhettek a Kárpát-medencébe a Kr. e. 5. század utolsó negyedében. Az Alpok előhegysége, a Fertő-tó és a Kis-Kárpátok széle által határolt terület stratégiai fontosságát kiemelte az a körülmény, hogy erre haladt át Baltikumot az Adria-tengerrel összekötő észak–déli kereskedelmi útvonal.^[1] A kelta előrenyomulás azonban csakhamar elérte a Dunakanyart, sőt a mai Hatvan város térségét is.^[2] Ahogy a szkíták kelettel kapcsolták össze a Kárpát-medence területét, úgy a kelták nyugattal. Továbbépítették a korábbi népek^[forrás?] nagy földvárait, úthálózattal biztosították a kereskedelem és a katonaság mozgását. A kelták és a helyi őslakosság keveredése kitűnik a régészeti leletekből, temetkezési szokásokból, s ez tulajdonképpen változatos színezetet adott az egységes kelta műveltségnek. A Dunántúlon illír-pannon törzsekkel, az Alföldön a szkíta műveltséggel, Erdélyben a dák néppel keveredtek. A kelta népek Kárpát-medencei hatalmának a Dunántúlon a rómaiak, az Alföldön a szarmaták, Erdélyben a dákok vetettek véget. Egyes törzseik, például a boiok és az eraviszkuszok a római uralom alatt is megőrizték önkormányzatukat, népi jellegzetességeiket.

A több nemzedékes család egy nagy kunyhóban élt együtt, amely kőből, sövényfonadékból és vályogból készült, úgy, hogy a fakeretes építményt agyaggal borították. Az eső ellen még egy réteg szalmát is felraktak. Az ennivalót agyagedényekben tárolták és tálalták. Ezek többsége kezdetleges volt, de akadtak szépen színezettek, vagy csillogó grafitmázzal bevontak is. A nyílt tűz fölött, vasüstben főztek. A kenyeret boltozatos kemencékben sütötték. A családtagok ruhát szőttek szövőszéken (főleg a nők), földet műveltek, csontból készült tűket és fazekat készítettek.

A keltáknak köszönhetjük az őrlés tudományát: két, tengellyel rögzített malomkő közt lisztté őrölték a pörkölt gabonamagvakat, míg azelőtt két kő között egyszerűen dörzsölve morzsolták darává a gabonát.

Tekintettel arra, hogy virágkorukban hatalmas területen éltek, általános megállapítások csak korlátozott érvénnyel tehetőek.

Viseletüket egyrészt sírleletekből ismerjük, másrészt a római módra sírköveket állító törzsek domborműveiből. Ezeken néha ott látjuk az egész családot kifaragva. A férfiak legfontosabb ruhadarabjuk a bő szárú, boka környékén gyakran bőrszíjjal átkötött nadrág, amelyhez zárt sarut viseltek. Fontos kiegészítő a köpeny. Később a törzsi jelleget elsősorban a nők őrizték meg, míg a római hadseregekbe sorolt katonáskodó férfiak római módra öltöztek, ám a kölcsönhatás kétirányú volt: a hidegebb területen állomásozó római katonák ruhatárában is megjelent a kelta nadrág. A filmekből oly jól ismert skót-kockás anyagot viselték. A nők is ilyen mintázatú ruhában jártak, de ők (a sírleletek tanúsága szerint) a körmeiket is festették.

Faszénnel felvitt tetoválások nem egy esetben díszítették testüket.

A ruházat fontos kiegészítője a torques, amely általában nemesfémből készült nyakpánt. Súlya, díszítettsége jelölte viselője társadalmi státuszát. Ezen kívül is viseltek ékszereket, feltárt sírokból kerültek elő például bronz karperecek.

A férfiak öltözetéhez szorosan hozzátartozott még a fegyverzet, ami általában egy lándzsából, esetleg kardból és egy pajzsból állt. Jellegzetes kelta pajzzsal védték testüket, ezek nemesfémből beborított díszváltozatából többet is megtaláltak a régészek. Hajukat a csata előtt gyakran agyaggal kenték át, e szokás célja vitatott.

Néhány csoportjuk – isteneik kezében tudván sorsukat – meztelenül szállt csatába.

A malommal gazdagabbá, változatosabbá vált az étrend. A legtöbb helyen különféle szemes terményeket, leginkább tönkölyt, búzát, árpát, rozst és kölest termeltek. Állattenyésztéssel is foglalkoztak, szarvasmarhát, sertést, juhot tartottak és nemesítettek. Vaddisznóra, őzre, szarvasra vadásztak.

Legfontosabb élelmük az őrölt gabonából előállított kenyér és a – sült vagy főtt – hús volt. Sírleletként gyakran kerül elő a halotti toron elfogyasztott állat csontozata. Vízközelben változatos módszerekkel halásztak (dárda, szigony, kas). Lakomáikon gyakran rendeztek birkózóversenyt, a győztes jutalma vagy a legjobb falat (combhús), vagy egy egész disznó volt. Nem vetették meg a bort sem, ám a rómaiakkal ellentétben ritkán hígították vízzel.

Élénk kereskedelmet folytattak nemcsak a messze északkal, (főként a balti borostyán miatt), hanem a görög földdel is. Ezzel párhuzamosan a belső kereskedelem is kibontakozott az egész Európában szétszórt különböző kelta területek miatt. Mindez magával vonta a pénzverést.

A Kárpát-medence területén az első pénzeket a kelták verték, ezüstből. Törzsi pénzverésük sokféle mintája először a görög drachmák rajzát követte, később a római hatalom erősödésével, a pénzt is olyan mintájúra verték.

A lakosság nagy része falvakban élt. Bizonyos vidékeken különálló tanyák nyomaira bukkantak a régészek, és bizonyos korszakokban tekintélyes erődítmények (földvárak) épültek, melyek a szárazföld sok pontján kiemelkednek a talajból. A vaskor társadalma falvakra épült. A népesség zöme parasztgazda, aki egész családjával együtt az általa megművelt föld közelében élt. Lehettek vezetőik, de a mindennapi élet megszervezésében fontos szerepet játszhattak a rokoni szálak. A kelta városok nagy része fennmaradt, továbbfejlődött a római uralom alatt is. Településeiknek kitűnő helyet választottak, útkereszteződéseknél és átkelőhelyeknél.

A Duna mentén a leghíresebb kelta települések voltak (zárójelben latin elnevezésük): Győr (Arrabona), Bécs (Vindobona), Óbuda (Aquincum), Belgrád (Singidunum), Szekszárd (Alisca). Nem utolsósorban a töméntelen faragott kő és tégla okozta, hogy a középkorban is ezekre a helyekre épültek az új városok, falvak.

A kelta mitológiáról viszonylag kevés hiteles forrás maradt fenn. Magukról a népekről a görög Poszeidónioszt idéző szerzőktől (pl. Sztrabóntól), Julius Caesartól, illetve néhány fennmaradt feliratról kapunk felvilágosítást. Bár ezek a források látszólag hihetetlen dolgokról is tudósítanak – ezért sokáig nem is vették komolyan őket –, ír források sok állítást igazoltak, ezzel azok visszanyerték hitelességüket.

A római források szerint az emberi áldozatok szokása széles körben elterjedt a kelták körében. Iulius Caesar beszámol arról, hogy a gallok tele vannak kosarakba zárt élő emberekkel, akiket megégetnek.^[3]

1984-ben találtak rá tőzegkitermelés közben az északnyugat-angliai Lindow-lápban, a lindow-i férfinak elnevezett ember maradványaira, aki rituális gyilkosság áldozatául esett. Dr. Anne Ross és Don Robins régészek szerint^[4] a lindow-i férfi magas rangú druida volt. Szakvéleményük szerint a férfit, a kelta Beltane ünnep alkalmával (április 30-ról május 1-jére virradóra), a római invázió alkalmából, három kelta istennek áldozták fel^[5] – ami választ ad az alkalmazott három különböző halálnemre. Szerintük elsőként Taranisnak(wd), a vihar és mennydörgés istenének ajánlották – akinek tiszteletére tűzzel és fegyverrel áldoztak, ezért baltacsapásokat mértek a fejére, másodszor Esusnak(wd), a vihar istenének – akinek áldozatait megszentelt fákra akasztották, így szenvedte el a fojtást és a nyaktörést, és harmadszorra Toutatisnak(wd) felajánlva – akinek szent források, tavak mellett mutattak be áldozatokat – testét pedig a lápba süllyesztették.^[6]

A mai ember számára a kelta vallás és mitológia egyes elemei J. R. R. Tolkien regényei által váltak ismertté, aki A Gyűrűk Ura, illetve A szilmarilok és A hobbit lapjain életre keltette a kelta-germán mitológia fantasztikus lényeit (orkok, tündék vagy törpök).

• Christiane Eulére: The Celts First Masters of Europe. New Horisons sorozat, Thames & Houdson 2004.London. ISBN 0-500-30034-8.
• A világ nyelvei. Fodor István főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1999. ISBN 9630575973  
• Jan Filip: A Kelta civilizáció és öröksége, Gondolat Kiadó, Budapest, 1966
• Szabó Miklós – Borhy Lászlóː Magyarország története az ókorbanː Kelták és rómaiak. Bibliotheca Archaeologica sorozat. L'Harmattan. Budapest, 2015. ̺ISBN 978-963-236-995-2.
• Tim Newark: Ancient Celts, Concord Publications (#6003, illusztrálta Angus McBride), 1997., Hong Kong, ISBN 962-361-623-6

• Szabó Miklós előadása a Mindentudás Egyetemén 2004-ben
• Szürke Falka Kulturális Egyesület
• http://www.carlos-nunez.net Archiválva 2007. március 8-i dátummal a Wayback Machine-ben
• http://www.zeltik.lu
• Hunyady Ilona: Kelták a Kárpátmedencében. Szövegkötet; Pázmány Péter Tudományegyetem Érem- és Régiségtani Intézete, Bp., 1944 (Dissertationes Pannonicae)
• Hunyady Ilona: Kelták a Kárpátmedencében. Leletanyag; Történeti Múzeum soksz., Bp., 1957 (Régészeti füzetek)
• Jan Filip: A kelta civilizáció öröksége; ford. Horváth Ferenc; Gondolat, Budapest, 1966
• Arthur Cotterell: Képes mitológiai enciklopédia. Görög-római, kelta, északi; ford. A. Fodor Ágnes et al.; Glória, Bp., 1997
• Kelták: Európa vasemberei; szerk. K. Bende Ildikó, ford. Magyarics Tamás; Athenaeum, Bp., 1999 (Eltűnt civilizációk)
• Caitlín Matthews: Kelta hagyományok; ford. Bánki Vera; Édesvíz, Bp., 2000 (Régi korok üzenete)
• Ted Olsen: A kelták és a kereszténység; ford. Gebula Judit; Scolar, Bp., 2004 (Scolar vallástörténet)
• Szabó Miklós: A keleti kelták. A késő vaskor a Kárpát-medencében; L'Harmattan, Bp., 2005 (Bibliotheca archaeologica)
• Lloyd Laing–Jennifer Laing: Kelta művészet. I.e. 700-tól a kelta újjászületésig; ford. Solnay Dénes; Glória, Bp., 2006 (A művészet világa)
• A kelták művészete. Több száz eredeti díszítő motívum gyűjteményes kötete; szerk. Halzer Györgyi, graf. Halzer Györgyi, Lóránt Mónika; Komáromy Publ., Bp., 2006
• Daniele Vitali: A kelták; ford. Veres Péter; Gabo, Bp, 2008 (Évezredek kincsei)
• Kelták és vikingek; összeáll. Daniel Gimeno, ford. Hajnal Dóra; Kossuth, Bp., 2010 (Nagy civilizációk)
• Stephen Allen: Kelta harcosok, i. e. 300–i. sz. 100.; ford. Tamás Gábor; Delta Vision, Budapest, 2012 (Harcosok)
• Szabó Miklós–Borhy László: Magyarország története az ókorban. Kelták és rómaiak; L'Harmattan, Budapest, 2015 (Bibliotheca archaeologica)
• Korszakok és birodalmak határán – kelták a Kárpát-medencében című tudományos tanácskozás konferenciakötete. Tatabánya, 2015. január 15-16.; szerk. Kisné Cseh Julianna; Tatabányai Múzeum, Tatabánya, 2017 (Tudományos füzetek. Tatabányai Múzeum)
• Kelták; összeáll. Schönberg Éva; Corvin, Déva, 2018

• Kelta nyelvek
• Kelta művészet
• Kelták Szlovákia területén