1. szimfónia (Elgar)

1. szimfónia
Szimfónia
Zeneszerző	Edward Elgar
Opusszám	op. 55
Megjelenés	1908
Hangnem	Asz-dúr
A Wikimédia Commons tartalmaz 1. szimfónia témájú médiaállományokat.

Az 1. Asz-dúr Szimfónia Edward Elgar 1908-ban írt négytételes szimfóniája. A művet 1908. december 3-án Manchesterben mutatták be a manchesteri Hallé Zenekar előadásában Richter János vezényletével. Széles körben ismert volt már, hogy Elgar több mint tíz éve készült egy szimfónia megírására, és a bejelentés, hogy végül befejezte, óriási érdeklődést keltett. A kritika lelkesen fogadta, és a nyilvánosság reakciója példa nélküli volt. A szimfónia a The Musical Times szerint „azonnali és fenomenális sikert” aratott, premierje után alig több mint egy éven belül száz előadást ért meg Nagy-Britanniában, Európa kontinentális részén és Amerikában.

A szimfóniát a brit zenekarok rendszeresen programjukra tűzik, és alkalmanként Észak-Amerikában és Európában is hallható koncerteken. A szimfónia számos lemezfelvételen hallható, a Londoni Szimfonikus Zenekar 1931-es változatától kezdve a modern digitális felvételekig, melyekből az 1980-as évek közepe óta több mint 20 készült.

Elgart már közel tíz évvel az első szimfóniájának elkészítése előtt foglalkoztatta a gondolat, hogy szimfóniát ír Charles George Gordon tábornok emlékére, Beethoven Eroica Szimfóniájához hasonlóan, ami eredetileg Bonaparte Napóleont ünnepelte. 1899-ben írta barátjának, August Jaegernek (az Enigma-Variációk Nimrodja): Ami Gordont illeti: ennek az ügynek a megszállottja vagyok, de még nem írhatom le.^[1] Miután 1906-ban befejezte a Királyság című oratóriumát, rövid terméketlen időszaka következett. 50. születésnapja után fiatalkori kompozícióihoz fordult, amelyeket 1907 nyarán a The Wand of Youth szvitté alakított át.^[2] Egy szimfónián kezdett dolgozni, és amikor a téli időszakra Rómába utazott,^[3] folytatta a munkát, befejezve az első tételt. Angliába való visszatérte után, 1908 nyarán a szimfónia többi részén dolgozott.

Elgar feladta a „Gordon” szimfónia gondolatát egy egyáltalán nem programzenei munka kedvéért. Az absztrakt (vagy abszolút) zenét a zenekari zeneszerzés csúcspontjának kezdte tekinteni. 1905-ben előadást tartott Johannes Brahms 3. szimfóniájáról, amelyben azt mondta, hogy amikor a zene egyszerűen valami másnak a leírása, akkor az továbbviszi annál a művészetet, mint amennyire az neki kedvére van. Úgy gondolta, hogy a zene, mint egyszerű művészet, akkor a legjobb, amikor egyszerű, nem ír le semmit, mint a Brahms-szimfónia esetében.^[4] A kézirat első oldala a következő címet viseli: „Szimfónia a teljes zenekar számára, Op. 55.” Ernest Newman zenekritikusnak azt írta, hogy az új szimfóniának semmi köze nincs Gordonhoz.

A szimfóniát „Richter Jánosnak, igaz művésznek és igaz barátnak”^[5] ajánlotta. A premier 1908. december 3-án volt a manchesteri Free Trade Hall-ban, ahol Richter a Hallé Zenekart vezényelte. Ezt követte négy nappal később a londoni bemutató a Queen's Hallban, itt Richter a Londoni Szimfonikus Zenekart dirigálta. A londoni koncert első próbáján a Richter a zenekarnak ezt mondta: „uraim, most a modern idők legnagyszerűbb szimfóniáját fogjuk elpróbálni, melyet a legnagyobb modern zeneszerző írt - és nem csak ebben az országban”. William Henry Reed, aki ekkor a Londoni Szimfonikus zenekarban játszott, később így emlékezett: „Az Adagio részhez érve [Richter] szinte könnyes hangon mondta, Ó, ez egy igazi Adagio. Beethoven is így írta volna”.

A The Musical Times 1909-ben azt írta: „Az a kijelentés, hogy Elgar szimfóniája azonnali és fenomenális sikert ért el, a puszta igazság.” A bemutatót követő néhány héten belül a szimfóniát előadták New Yorkban Walter Damrosch, Bécsben Ferdinand Löwe, Szentpéterváron Alekszandr Ziloti, Lipcsében Nikisch Artúr vezényletével. Voltak előadások Chicagóban, Bostonban, Torontóban és további 15 brit városban.^[6] 1909 februárjára a New York-i Filharmonikus Zenekar két további előadást tartott a Carnegie Hallban, és elvitte a szimfóniát a nagyobb amerikai városokba. Talán Csajkovszkij Patetikus Szimfóniája óta nem volt olyan szimfonikus mű, ami ekkora érdeklődést váltott ki.^[7] Ugyanebben az időszakban hatszor játszották a művet Londonban Richter, a zeneszerző és Henry Wood pálcája alatt. Egy éven belül több száz előadás volt világszerte.^[8]

A The Musical Times összegyűjtötte a sajtóvéleményeket. A Daily Telegraph szerint: „Bővelkedik a [T]hematikus szépségben. Az adagio, az első és a második allegro, melyek közül az utóbbi egyfajta scherzo, remek. Amikor a ritmus, az erő és a szenvedély extrém magasságokba emelkedik, amikor a zene fenséges energiája már szinte őrjöngővé válik, a tiszta szépség érzése még mindig erős marad.” A The Morning Post ezt írta: „Ez a jövő számára készült mű, mely örökül marad az eljövendő generációk számára; megvan benne az az emelkedettség és nemesség, ami egy mesterművet jelez, bár teljesen csak a legkomolyabb gondolkodásúak fogják értékelni; mára olyan megszállottságként tekintünk rá, amire büszkék lehetünk.” Az Evening Standard szerint: Itt van az igazi Elgar – erős, gyengéd, egyszerű, olyan egyszerűséggel ami a szükségszerű kifejezésből ered. ... A zeneszerző ritka szépségű, érzékenységű és emberi művet alkotott, egy művet, ami mindenki számára érthető.^[9]

A The Musical Times tartózkodott a The Observer idézésétől, ami az egyetlen jelentős olyan lap volt, amely eltérő véleményének adott hangot. Azt kifogásolta, hogy a mű Felix Mendelssohn, Johannes Brahms és Richard Wagner műveiből eredeztethető, és úgy gondolta, a lassú tétel „olcsó kész anyag”. Elismerte azonban, hogy Elgar hangszerelése olyan pazarul modern, hogy a ruha elrejti a csontvázat.^[10] Ez az elutasító nézet szöges ellentétben állt a The Times dicséretével: „nagyszerű műalkotás, amely felfogásában emelkedett, kifejezésmódjában őszinte, és aminek mérföldkőnek kell lennie az újabb angol zeneiskola fejlődésében”. A Manchester Guardianban Samuel Langford magasztosnak nevezte a művet, ami a legnemesebb, amit angol zeneszerző hangszerek számára alkotott.”^[11]

A Times is felfigyelt Wagner és Brahms hatására: „Jellegzetes Parsifal utánérzések vannak benne ... és a fő téma ritmus szempontjából mintha Brahms ivadéka lenne”, de hozzátette, hogy „nemcsak eredeti mű, hanem az egyik legeredetibb és a legfontosabb, ami a közelmúlt zenei készletébe került”.^[12] A New York Times, amely szintén felismerte a Parsifal, továbbá a fináléban Verdi Aidájának hatását, a szimfóniát olyan fontos műnek nevezte, amelyet a karmesterek nem engedhetnek könnyedén el.”^[13]

A mű az egyetlen gyakran előadott szimfónia, amelynek fő hangneme az Asz-dúr. A szimfónia négy tételből áll:

1. Andante. Nobilmente e semplice — Allegro
2. Allegro molto
3. Adagio – Molto espressivo e sostenuto
4. Lento – Allegro — Grandioso

A szimfónia ciklikus felépítésű: az első tétel hiányos nobilmente témája a műben történő többszöri átalakulás után a fináléra visszatér egy grandioso frázissal. Erről Elgar a következőt írta: a nyitó témát egyszerűnek és – szándékosan – nemesnek és felemelőnek szántam ... egyfajta ideális hívójelnek – meggyőzésnek, nem kényszerítésnek vagy parancsnak - valaminek, ami felette áll a mindennapok kapzsiságának."^[14] Michael Kennedy zenetudós azt írja: Nem nevezhetjük mottó témának, ez egy fixa idea, amit az első csendes frázis után az egész zenekar fortissimo ismétel. A téma lágyan visszatér a fafúvósokhoz és a brácsákhoz, majd hirtelen átvált d-mollra, ami szokatlan hangnemválasztás kulcsa egy A-dúrban kezdődő szimfónia első allegrójának.^[15] Reed úgy vélekedik, hogy Elgar azért választotta a d-mollt, hogy szembemenjen a hagyományokat követő iskolával.^[16] Sir Adrian Boult karmester szerint az egymással ütköző hangnemek azért jöttek létre, mert valaki fogadást kötött Elgarral, hogy nem tud szimfóniát írni egyszerre két hangnemben. Az is felmerült, hogy a kontraszt Elgar saját személyiségének két oldalát képviseli – a sikeres és népszerű „Birodalom költője” hallható a nemes Asz-dúr motívumban, mely ellentétben áll az őt nyomasztó belső aggodalmakkal.^[17] A tétel hagyományos szonáta formában épül fel, két fő témával, egy kidolgozással és egy összefoglalóval. A tétel halkan ér véget, „a mágikus csend hatása” érződik.^[18]

A második tétel egy fürge allegro. Elgar nem nevezte scherzónak, és bár Reed élénknek nevezi,^[19] mások, köztük Kennedy is, nyugtalannak és helyenként vészjóslónak tartják. A középső, B-dúrban írt rész Elgar Wand of Youth művéből fakad. Arra kérte a zenekarokat, hogy úgy játsszák, „mint amit a folyónál hall az ember”. A tétel a vége felé lelassul, és az első zenei téma a lassú tétel fő témájává válik eltérő tempójuk és hangnemük ellenére.^[20] Reed szerint valaki egyszer vette a bátorságot, és megkérdezte Elgart, melyik változat, az allegro vagy az adagio készült el először, de a kérdés nem talált jó fogadtatásra, ezért nem erőltette a választ.

Kennedy úgy tartja, hogy az adagio egyedülálló Elgar lassú tételei között a lassúbb dallamaiban általában érződő gyötrő vágyakozás hiánya miatt. A tétel második része nyugodt, és a tétel úgy ér véget, amiről Reed azt mondja: a tompított trombiták elképesztő hatása az utolsó öt ütemben ... mint egy másik világból jövő hang".^[21]

A finálé D-mollban kezdődik, az első tétel egyik másodlagos témájának lassú ismétlésével, melyben Elgar ábrándos és titokzatos hangulatú oldala mutatkozik meg. A bevezetés után nyugtalan allegro következik, egy sor lelkesítő indulóritmusú témával.^[22] A második és a harmadik tétel motívumátmenetére hasonlító módon, ezt a részt ismét halljuk félsebességgel, hárfakísérettel és vonósokon játszott lírai dallamokkal. A tétel csúcspontjára ér és a nyitó nobilmente témával zárul.^[23]

3 fuvola (3.-ban piccolo), 2 oboa, 1 angolkürt, 2 klarinét, 1 basszusklarinét, 2 fagott, 1 kontrafagott, 4 kürt, 3 trombita, 3 harsona, 1 tuba, üstdob, nagydob, pergődob, cintányér, 2 hárfa és vonós hangszerek.

A zeneszerző 1931-es EMI felvétele 46 perc és 30 másodpercig tart.^[24] A BBC archívumai alapján egy 1930-as előadás 46 percet vett igénybe.^[25] Ismeretes volt, hogy Elgar saját zenéjét élénk tempóban szereti előadni, a későbbi előadások már lassabbak voltak. Elgar kortársai, Sir Henry Wood és Sir Hamilton Harty 50:15 (1930) illetve 59:45 (1940) alatt adták elő a szimfóniát. 1972-ben, egy új felvétel előkészületei során Solti György tanulmányozta Elgar 1931-es előadását. Solti gyors tempója, ami a zeneszerző sajátjához volt hasonló, meglepte a Harty, Sir John Barbirolli és mások által a 20. század közepén megszokott tempóhoz szokott Elgar-kedvelő közönséget.^[26] Barbirolli 1963-as felvétele 53:53 volt; Soltié 48:48. A lassabb tempóra példa Giuseppe Sinopoli (55:18) 1992-es felvétele és Sir Colin Davis (54:47) 2001-es élő előadása.^[27]

A szimfónia első felvételét a Londoni Szimfonikus Zenekar készítette el 1931-ben, melyet a zeneszerző maga vezényelt a His Master's Voice számára. A felvételt 1970-ben újra kiadták LP-változatban,^[28] majd 1992-ben kompaktlemezen az EMI "Elgar Edition" összes műveinek részeként.^[29]

1931 után a műről nem készült további gramofon felvétele, egészen Sir Adrian Boult 1950-es felvételéig. Az 1950-es években csak egy újabb felvétel készült, és az 1960-as években is csak kettő volt. Az 1970-es években négy új felvétel készült. Az 1980-as években hat, a kilencvenes években tizenkettő felvételt készítettek. A 21. század első évtizedében tíz új felvétel jelent meg.

A legtöbb felvétel brit zenekarok és a karmesterek részvételével készült a kivételek közé tartozik a Baltimore-i Szimfonikus Zenekar, a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara, a Drezdai Állami Zenekar és a Sydney Szimfonikus Zenekar, valamint Vladimir Ashkenazy, Daniel Barenboim, Bernard Haitink, Tadaaki Otaka, André Previn, Constantin Silvestri, Giuseppe Sinopoli és Leonard Slatkin.^[30][31]

A BBC Radio 3 "Building a Library" műsora 1982-től háromszor vette programjára a szimfóniát. A 2008-as kiadású Penguin Guide to Recorded Classical Music kétoldalnyi áttekintést ad a műről. A mind a BBC mind a The Penguin Guide által ajánlott két felvétel Boult és a Londoni Filharmonikus Zenekar (1977), valamint Vernon Handley ugyanazzal a zenekarral (1979).^[32]

1. ↑ (2007. december 1.) „Reed, Barry St George Austin, (born 5 May 1931), Chairman, Austin Reed Group PLC, 1973–96”. Who's Who, Kiadó: Oxford University Press. 
2. ↑ Troy Kennedy Martin: Single plays. 2012–05–01. 17–53. o. ISBN 9780719067020 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
3. ↑ Drew University. Library: [Slavery pamphlet collection]. 1787–1945. Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
4. ↑ David Brodbeck: Brahms, the Third Symphony, and the New German School. ISBN 9781400833627 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
5. ↑ Reed, C.. „Trusted coalition scenario database”. MILCOM 97 MILCOM 97 Proceedings, Kiadó: IEEE. DOI:10.1109/milcom.1997.646721. 
6. ↑ (1909. november 1.) „Birmingham Musical Festival”. The Musical Times 50 (801), 735. o. DOI:10.2307/905377. ISSN 0027-4666. 
7. ↑ (1909. február 1.) „BIRMINGHAM. (FROM OUR OWN CORRESPONDENT.)”. The Lancet 173 (4461), 650. o. DOI:10.1016/s0140-6736(00)66080-4. ISSN 0140-6736. 
8. ↑ (2007. december 1.) „Pienaar, John Adrian, (born 2 Nov. 1956), Presenter, Pienaar’s Politics, BBC Radio Five-Live, since 2010; Deputy Political Editor, BBC News, since 2016”. Who's Who, Kiadó: Oxford University Press. 
9. ↑ (1909. március 1.) „Mr. Coleridge-Taylor”. The Musical Times 50 (793), 153. o. DOI:10.2307/905442. ISSN 0027-4666. 
10. ↑ Julian Rushton: In search of the symphony: orchestral music to 1908. 139–153. o. ISBN 9781139002257 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
11. ↑ Robert L. Gale: Ayres, Lew (28 December 1908–30 December 1996), actor. 2000–09. = American National Biography Online, Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
12. ↑ Bloomfield, Robert (1909. március 1.). „The Fakenham Ghost. Cantata for Soprano Solo, Chorus and Orchestra”. The Musical Times 50 (793), 172. o. DOI:10.2307/905452. ISSN 0027-4666. 
13. ↑ Elgar, Edward (1909. január 1.). „Extra Supplement: Symphony”. The Musical Times 50 (791), 153. o. DOI:10.2307/907165. ISSN 0027-4666. 
14. ↑ Kroeger, Karl (1990. június 1.). „Edward Elgar: The Windflower Letters. Correspondence with Alice Caroline Stuart Wortley and Her Family”. Notes 46 (4), 941. o. DOI:10.2307/941262. ISSN 0027-4380. 
15. ↑ Peter Kennedy: Econometrics. 45–54. o. ISBN 9781412961424 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
16. ↑ Reed, Charles B. (Charles Bert), 1866-: Four way lodge. 1924. Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
17. ↑ Anderson, Rick (2002. november 23.). „Sound Recording Reviews”. Notes 59 (2), 412–419. o. DOI:10.1353/not.2002.0154. ISSN 1534-150X. 
18. ↑ Lucas, H. J. (2003. április 28.). „Iodobenzene”. Organic Syntheses, Hoboken, NJ, USA, 55–55. o, Kiadó: John Wiley & Sons, Inc.. 
19. ↑ Reed, R. P. (Richard Palmer), 1934-: Low temperature mechanical properties of copper and selected copper alloys; a compilation from the literature. 1967. Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
20. ↑ Cities: Urban Movement: Arab States (excepting North Africa). Encyclopedia of Women & Islamic Cultures. (Hozzáférés: 2018. augusztus 16.)
21. ↑ Carol Reed: Oliver! 2011. 161–162. o. ISBN 9781844573783 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
22. ↑ Kennedy, Caroline: Poems to learn by heart. 2013. ISBN 9781423108054 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
23. ↑ New York Public Library. Research Libraries: Dictionary catalog of the Research Libraries of the New York Public Library, 1911-1971. 1979. ISBN 0816103208 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
24. ↑ RAHMAN, S. M. F., VIJAY (1975. május 6.). „ChemInform Abstract: VO(II), MN(II), FE(III), CO(II), NI(II), CU(II), ZN(II), CD(II), HG(II), RU(III), RH(III), PD(II), PT(IV) AND AU(III) COMPLEXES OF BENZIDINE”. Chemischer Informationsdienst 6 (18), no–no. o. DOI:10.1002/chin.197518348. ISSN 0009-2975. 
25. ↑ Greenfield, Edward, Scottish National (1964. március 1.). „Symphony No 2”. The Musical Times 105 (1453), 206. o. DOI:10.2307/950623. ISSN 0027-4666. 
26. ↑ United States. Congress. House. Committee on International Relations: H. Res. 431 and H. Res. 429 : hearing before the Committee on International Relations, House of Representatives, One Hundred Sixth Congress, second session, Thursday, March 9, 2000. 2000. ISBN 0160644143 Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
27. ↑ Notes to EMI CD 9689242; Decca CD 475-8226; DG CD 000289-453-1032-9; and LSO Live CD LSO 0072.
28. ↑ HARDING, D. W. (1970. március 1.). „Reviews”. Notes and Queries 17 (3), 120–120. o. DOI:10.1093/nq/17-3-120. ISSN 1471-6941. 
29. ↑ (1992. december 1.) „December 1992 Continued from page 15. CHRAQ News & Reviews”. Cornell Hotel and Restaurant Administration Quarterly 33 (6), 91–92. o. DOI:10.1177/001088049203300615. ISSN 0010-8804. 
30. ↑ Gramophone. 2002. = Oxford Music Online, Hozzáférés: 2018. augusztus 16.  
31. ↑ (1854. május 1.) „Meteorological observations for March 1854”. Annals and Magazine of Natural History 13 (77), 431–431. o. DOI:10.1080/03745485709496369. ISSN 0374-5481. 
32. ↑ Runyon, Carolyn F. (2012. január 1.). „Revolutionary Digitization: Building a Participatory Archive to Document the January 25th Uprising in Egypt”. Microform & Digitization Review 41 (2). DOI:10.1515/mir-2012-0007. ISSN 2190-541X. 

• Cox, David. "Edward Elgar", in The Symphony, ed. Robert Simpson. Penguin Books Ltd, Middlesex, England, 1967. Vol. 1 ISBN 0-14-020772-4 Vol 2. ISBN 0-14-020773-2
• Kennedy, Michael. Elgar Orchestral Music. BBC Publications, London, 1970
• McVeagh, Diana. "Edward Elgar", in The New Grove Dictionary of Music and Musicians, ed. Stanley Sadie. 20 vol. London, Macmillan Publishers Ltd., 1980. ISBN 1-56159-174-2
• McVeagh, Diana."Edward Elgar", Grove Music Online ed. L. Macy. Retrieved 8 May 2005, (subscription access)
• March, Ivan (ed). The Penguin Guide to Recorded Classical Music, Penguin Books, London, 2007. ISBN 978-0-14-103336-5
• Reed, W H. Elgar, J M Dent and Sons Ltd, London, 1943