Ohrana

Az első ilyen jellegű szervezetet Oroszországban Alekszej orosz cár hozta létre az 1650-es években Titkos ügyek hivatala(wd) néven. A 18. században a Titkos kancellária(wd) végezte a titkosrendőri feladatokat. A későbbiekhez hasonló néven 1866-ban, a II. Sándor orosz cár ellen elkövetett egyik – sikertelen – merénylet után alakult rendőri részleg Szentpéterváron (Отделение для производства дел по охранению общественного порядка и спокойствия в Санкт-Петербурге).

1880-ban Moszkvában is létrehoztak egy hasonló részleget a belügyminisztérium és a moszkvai polgármester alárendeltségében, de amelynek a tevékenysége túlmutatott Moszkva és a tartomány határain, egy összoroszországi politikai nyomozási központ funkcióját látta el.

A cári titkosrendőrségnek széleskörű jogosítványai voltak, jogában állt előzetes engedély nélkül házkutatást tartani, állampolgárokat letartóztatni és Szibériába száműzni, vagy rendőri felügyelet alá helyezni. Hatalmas és növekvő ügynöki hálózata volt, mélyen beépült a különböző ellenzéki jelleget ölthető szervezetekbe, pártokba, akár a vezetőségükbe is. Nem csak hírszerzést folytattak az ügynökei, hanem agent provocateur(wd) szerepben is tevékenykedtek: maguk kezdeményeztek törvényellenes akciókat, hogy az azokba bekapcsolódó személyekre lecsaphassanak. A cári Oroszország azonban ennek ellenére sem volt még igazi rendőrállam. Az 1880-as években „csak” 17 főt végeztek ki politikai ügyekben, mindegyiküket orgyilkosság vagy annak kísérlete miatt.^[1] Köztük volt a 21 éves Alekszandr Iljics Uljanov, a későbbi Lenin fedőnevű forradalmár bátyja, akit a III. Sándor orosz cár elleni sikertelen merénylet miatt ítéltek halálra. 1901-ben 4113 politikai fogoly volt száműzetésben, közülük 180-an munkatáborban.^[2]

Az Ohrana különös módszereket alkalmazott a monarchia védelmében; ezek esetenként inkább hozzájárultak a forradalmi terrorhoz, mint kivédték azt.^[3] Az ellenzéki szervezetekbe való beépülés érdekében messzemenő együttműködésre, engedményekre volt hajlandó. Georgij Porfirjevics Szugyejkin, a titkosszolgálat alezredese például 1882-ben az Ohrana pénzén titkos nyomdát állított fel a Narodnaja Volja nevű forradalmi szervezet céljaira, együttműködve Szergej Petrovics Degajev nevű, a szervezetből beszervezett ügynökével. Később azonban lelepleződött és a terroristák Degajevvel megölették.^[4] Cserében Degajev elmenekülhetett Amerikába, ahol később matematikusként tevékenykedett.

Az Ohrana kiemelt feladata volt természetesen a cár védelme. Az Ohrana és a cár elleni merényleteket szervezők közötti küzdelem egyre élesebbé vált, s egyre kifinomultabb titkosszolgálati módszerek kialakulásához vezettek.

Azonban II. Sándor orosz cár ellen így is nyolc merényletet követtek el, és végül a terroristák sikerrel jártak.

Az Ohrana egyik legfontosabb célszervezete a Szociálforradalmár Párt volt, amelyet rövidítése alapján leginkább az eszerek pártjának neveztek. Ők tudatosan használtak terrorista eszközöket céljuk, a vidéki orosz hagyományokon alapuló szocialista állam létrehozása érdekében.^[2] A párt harci osztagának(wd) tagja, Sztyepan Valerianovics Balmasov 1902 áprilisában kivégezte Dmitrij Szergejevics Szipjagin belügyminisztert, miután átadta neki egy borítékban a „halálos ítéletét”.^[5]

Az Ohrana mélyen beépült az eszerek pártjának vezetésébe, de így sem tudta meghiúsítani a merényletek nagy részét.^[6] A híres kettős ügynök, Jevno Azef 1903 és 1908 között a Harci Szervezet vezetője volt, számos harcostársát elárulta a cári rendőrségnek, de 1904-ben von Pleve belügyminiszter meggyilkolását nem akadályozta meg.^[5][7] 1905 januárjában végeztek a cár nagybátyjával, Szergej nagyherceggel, Moszkva főkormányzójával is. 1906 augusztusában – már az 1905-ös orosz forradalom leverése után – a szervezet több bombát robbantott Sztolipin miniszterelnök villájában, de a célszemély sértetlen maradt.^[8]

Ezen gyilkosságok idején Azef rendszeresen találkozott Alekszandr Vasziljevics Geraszimovval, a szentpétervári Ohrana vezetőjével és több más fontos merényletet meghiúsított. Az Ohrana úgy gondolhatta, hogy a kudarcok ellenére Azef tevékenysége hasznos a számukra.^[8] Azef 1908 végén lepleződött le társai előtt, de sikerült Németországba menekülnie.^[9]

1911 szeptemberében Sztolipin miniszterelnököt végül egy olyan merénylő ölte meg, aki egyúttal az Ohrana besúgója is volt.^[10]

Az Ohrana sikeresen hatolt be a szociáldemokraták, a bolsevikok szervezeteibe is. Roman Malinovszkij az Ohrana ügynökeként és hathatós támogatásával vált Lenin egyik kedvenc munkatársává, a bolsevik Központi Bizottság tagjává és bolsevik duma-képviselővé.^[11]

A cári titkosszolgálat külföldön is tevékenykedett: elsősorban az orosz emigráció tevékenységét tartotta szemmel, de katonai hírszerző feladatokat is ellátott. Különösen ismertté vált Pjotr Ivanovics Racskovszkij (Пётр Иванович Рачковский) 1885–1902 közötti párizsi tevékenysége, aki különben később a szervezet hazai vezetője lett. Az 1903-ban nyilvánosságra került Cion bölcseinek jegyzőkönyvei című hamisítványt nagy valószínűséggel az ő párizsi tevékenysége idején állították össze az Ohrana párizsi munkatársai.^[12].

Az első világháború előtti Európában az Ohrana volt a legaktívabb titkosszolgálat, Oroszországban és külföldön egyaránt.^[1] Hatalmas anyagi eszközöket fordítottak hírszerzésre. Berlinben, Bécsben, Bernben, Hágában és más európai nagyvárosokban is hírszerző ügynökségeket telepítettek és kialakították az irányító szerveket is: a németek ellen Péterváron, Vilnában és Varsóban, a monarchia ellen Varsóban és Kijevben. Fontos szerepet játszottak a különböző nagykövetségeken működő katonai attasék, akik általában magas rendfokozatot viselve, bejutottak a császári és királyi udvarokba, és az ott szerzett híreket továbbították haza, elöljáróiknak.

Az Ohrana nagy sikere volt Alfred Redl ezredes, az Osztrák–Magyar Monarchia katonai hírszerző szerve, a Nyilvántartó Iroda helyettes vezetőjének beszervezése.

A cári titkosszolgálat sikeresen épült be a különböző forradalmi szervezetekbe, mégsem tudta előre jelezni, még kevésbé megakadályozni az 1917-es februári orosz forradalom kitörését. A forradalmárok viszont a maguk részéről a cári elnyomás egyik fő eszközeként tekintettek a szervezetre. Már a forradalom első napjaiban elfoglalták és felégették petrográdi központjukat. Az Ideiglenes Kormány pedig feloszlatta a szervezetet és szabadon engedte a politikai foglyokat. Az Ohrana munkatársai közvetlen életveszélybe kerültek, ezért a cári titkosrendőrség csendben és gyorsan feloszlott.^[13]

Az Ohrana által kialakított módszerek a későbbi szovjet titkosszolgálatok, a Cseka, NKVD, KGB eszköztárába is átkerültek.

• ↑ Andrew I: Christopher Andrew: Titkos világ I: A hírszerzés története – Mózestől az orgyilkosok aranykoráig. Budapest: Európa. 2021. ISBN 978 963 504 410 8  
• ↑ Bebesi: Bebesi György: Korlátlan önkényuralomból a félalkotmányos rendszerbe.: Az 1905. október 17-i manifesztum és az 1906. április 23-i alaptörvények, az alkotmányosság első kísérlete az orosz történelemben. elte.hu (2010) (Hozzáférés: 2025. január 29.) (pdf)
• ↑ Hingley: Ronald Hingley: The Russian Secret Police: Muscovite, Imperial Russian, and Soviet Political Security Operations. New York: Dorset. 1970.  
• ↑ Oroszország története: Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil: Oroszország története: Egyetemi tankönyv. Szvák Gyula. 2. Budapest: Pannonica; (hely nélkül): ELTE Ruszisztikai Központ. 2001. ISBN 963 8469 69 2  

• Janus Piekalkiewicz: A kémkedés világtörténete (Zrínyi Kiadó)
• Mihail Heller: Az Orosz Birodalom története (Osiris Kiadó - 2000 Budapest, 1996)
• Bebesi György: A feketeszázak. Az orosz szélsőjobb kialakulása és története a századelőn (Magyar Ruszisztikai Intézet - Budapest, 1999)
• Bebesi György: Az Ohrana. A cári monarchia utolsó időszakának politikai rendőrsége (Pécs, 2006)
• A. I. Szolzsenyicin: Együtt I. Oroszok és zsidók a cári birodalomban (Allprint kiadó, 2004)
• Harmat Endre. Merénylet a palotában (A Raszputyin-rejtély). Gondolat Könyvkiadó (1969)