Karaván

Az ázsiai és észak-afrikai sivatagokban a karavánok leggyakrabban használt állata a teve volt, az ugyanis szinte mindent megeszik, napokig bírja víz nélkül, és alaposan meg lehet terhelni. Bizonyos területeken (mint a Kína és Mongólia közötti teakereskedelemben) kocsik elé is befogták őket, de másutt a terhet általában két egyenlő részre osztották, és a teve két oldalán rögzítették. Forróságban, hosszú úton egy teve kb. 160 kg súlyt vitt, de hűvösebb időben, rövidebb úton vagy a vámkötelezettség elkerülése végett akár 450 kg teherrel is megrakhatták. Az utasok az állat két oldalára erősített kosarakban ültek.

A karavánok nagysága a szállítandó terhek jellegétől, a forgalomtól, az útvonal veszélyességétől és a rendelkezésre álló tevék számától függött. A legnagyobb ismert karavánokat különleges céllal indították, például a Kairóból és Damaszkuszból Mekkába tartó muszlim zarándokkaravánokat, amelyekben a tevék száma több mint 10 000 volt. A Szaharán át vezető, Taoudenniből Aïrba tartó sókaraván még a fénykora után, 1908-ban is 20 000 tevével indult útnak.

A tevék orrgyűrűjén át vezetett s a következő állat nyergéhez kötött kötelekkel akár 40 tevét is összefűzhettek. A nomád tevehajcsárok három vagy négy ilyen oszlopot hajtottak egymás mellett. Kínában azonban olykor az egész karaván egyetlen hosszú oszlopba fejlődve haladt.

Általánosságban karavánnak (egyes esetekben konvojnak) neveznek minden olyan szállítási módot, amelynek során több, egymás mögött haladó állat vagy jármű hordozza a terheket, árut. Ez a szállítási forma az ókor elején alakult ki, az akkori út- és utazási viszonyokhoz alkalmazkodva.

A karavánok indításának idejét az időjárási viszonyok, a rendelkezésre álló víz és legelő vagy (a muszlim karavánoknál) az határozta meg, hogy Dzú al-Hiddzsa havának 8. napjáig meg kellett érkezni Mekkába (például az orenburgi karaván az oroszországi hóolvadás után hagyta el Buharát, de a bászrai a késő őszi esőzések után indult útnak Aleppóból). A karaván átlagosan óránként 3–5 km-t tett meg napi – vagy nagy melegben éjszakai – 8–14 óra vonulás mellett.

Ha lehetséges volt, pihenőt tartottak egy-egy karavánszerájban, vagy a karavánok ellátására szakosodott telepeken, sivatagi víztároló kutaknál, településeken. (A karavánszeráj (perzsa كاروانسرا) "otthon"-t vagy "menedék"-et jelent a karavánok számára.)

A karavánutak - részben az útvámok, részben az ellátásukra szerveződő ellátó létesítmények működtetése révén - a mindenkori országok számára jövedelemforrásnak számítottak. Ezért az uralkodók (különösképpen a szeldzsukok) kiemelt figyelmet fordítottak a karavánutak (hidak, hágók) minőségére, birtoklására, biztonságára és ellátó hálózatára, főleg őrséghelyek, karavánszerájok, vásárhelyek (bedesten) építésével és fenntartásával.

Az Európát és a Kelet- és Délkelet-Ázsiát összekötő tengeri utak felfedezése egyes útvonalak (pl. a Kínából a Földközi-tengerhez vezető selyemút) hanyatlásához vezetett, míg mások alternatívaként tovább éltek (például a Vörös-tenger menti tömjénutak). Jó néhány karavánút még a XIX. században is virágzott, mígnem az országúti és vasúti szállítás fejlődése, illetve a rabszolga-kereskedelem felszámolása ezeket is nagyobbrészt elsorvasztotta. Helyi karavánok azonban továbbra is közlekednek. Egyes muszlim zarándokkaravánok például azért indulnak, mert erényesebbnek tartják a keményebb, hagyományos úton-módon való zarándok-utazást. (EBH)

• Encyclopedia Britannica Hungarica CD ver. (2005)