Ilhánok

A mongolok harmadik nagykánja, Möngke (Toluj fia) – akivel Batu szövetkezett Ögödej utódai ellen, ezzel biztosítva függetlenségét az Arany Horda által birtokolt területeken – a fivérét, Hülegüt küldte Iránba, hogy az iszlám területeket véglegesen uralma alá vonja. Hülegü a bátyja iránti tiszteletből az ilhán („vazallus kán”) címet vette fel.

Hülegü irtózatos pusztítással nyomult Bagdad felé, útközben a szeldzsukok régi belső ellenségeit, az alamuti sziklavárakban tanyázó iszmáilita aszaszinokat pár nap alatt elpusztítva, 1257-ben jutott Bagdad alá, és behódolásra szólította fel al-Musztaszim (1242–1258) kalifát. A kalifa ellenállását egy hónap után megtörték, és 1258 januárjában a várost porig rombolták. Mintegy nyolcszázezren lelték itt halálukat, elsősorban a muszlim lakosság.^[1] A kalifát az egykorú leírások szerint szőnyegbe csavarták és lovakkal tiportatták agyon. Ez az évszám egyúttal az abbászida kalifátus, bár látszólagos és inkább jelképes, de hatalmának végét is jelzi. A keresztényeket Hülegü főfelesége kérésére, aki nesztoriánus keresztény volt, megkímélték. Ugyanígy Damaszkusz bevétele során is, ezért a mongoloknak ez a megkülönböztető eljárása a csaták során az iszlám-keresztény ellentétek egyik forrása lett. A muszlimok keresztényekkel szembeni toleranciáját (Bagdadban mintegy kétszázezer keresztény élt viszonylag békében)^[1] megrendítette az a félelem, hogy az iszlám ellen a keresztények és a mongolok szövetséget köthetnek. Ezt megerősítette I. Hetum örmény király 1254-ben, a mongol udvarban tett látogatása is.^[1]

Hülegü csapatai már Egyiptomot fenyegették, de Palesztinában, Ajn Dzsálútnál a mamlúk Bajbarsz seregei megsemmisítő csapást mértek rájuk, és ellentámadásba lendülve visszafoglalták Szíriát. A mongolok soha többé nem próbálták leigázni a Nílus menti területeket, bár többször betörtek Szíriába, Palesztinába.

Hülegü iráni és mezopotámiai hódításai egyben Möngke nagykánnal való szakítását is jelentették. A hatalmas zsákmányt megtartva, az azerbajdzsáni^[2] Marágéban fővárost építtetett, és bagdadi, damaszkuszi mesterekkel díszes épületeket emelt. Az iszlám világ számtalan kiválósága dolgozott udvarában, virágzó kulturális életet teremtve. A marágéi csillagvizsgálóban kínai, perzsa tudósokkal dolgozott az aszaszinok legismertebb csillagásza, Naszraddín Túszi is.

Az Ilhánok kereskedelmi mozgásterük kiszélesítése érdekében kiterjedt kapcsolatokat próbáltak kiépíteni a nyugati hatalmakkal, elsősorban az itáliai városokkal és Franciaországgal. Abáká kán (1265–1282) és Argúnkán (1284–1291) több alkalommal is követet küldött a pápához, képviselői az angol király udvarába is eljutottak. Argún kán fővárosában, Tebrizben velencei, pisai kirendeltség működött, kultúrtörténeti érdekesség, hogy Argún számára a velencei Polo testvérek a nagykán (Kubiláj) udvarából hoztak feleséget^[3] A muszlimokkal szemben a keresztényeket és a zsidókat pártolták, akik jelentős hivatalokat töltöttek be a kánok udvarában. Bajdún kán (1295) uralkodása alatt még a muszlim prédikációkat is betiltották.^[4]

Argún fia, a kezdetben buddhista Gázán (1295–1304), kihasználva a muszlim lakosság jelentős számbeli fölényét, felvette az iszlám vallást, és az ulema támogatásával magához ragadta a hatalmat. Ezzel az iszlám ismét államvallássá lett Irán területén. Most a keresztények és zsidók üldözésére került sor, de a buddhistákat kímélték. A kereskedelem zavartalan lebonyolítása azonban általános vallási és felekezeti megbékélést kívánt meg, és Gázán uralkodása alatt fokozatosan, a kor viszonylatában figyelemreméltó együttélés valósult meg a muszlim lakosság, a keresztény, zsidó hivatalnokréteg és a főként buddhista kínai mérnökök,^[5] orvosok, tudósok között. Kubiláj kán halála (1294) és Gázán áttérése ezzel együtt a mongol uluszok közötti kapcsolatrendszer meggyengülésével járt.^[6]

Kiváló, biztonságos úthálózatot terveztek, adó- és hadügyi reformokat vezettek be a kincstár stabilizálása érdekében. Ez utóbbi azonban a hadjáratok terhei következtében nem volt hosszú életű, bár még papírpénzt is nyomtattak az államkincstár egyensúlyának fenntartására. Idővel kénytelenek voltak a hadsereg vezető tisztjeit földterületekkel fizetni. Ez elősegítette a tisztek függetlenedési törekvéseit, ami alapjaiban ásta alá a birodalom egységét. Míg a síita felekezetre áttért Öldzsejtü kán (1304–1314) alatt új fővárosukban, Szoltánijében kiváló építészeti remekművek jöttek létre bagdadi mesterek jóvoltából, addig a szunnita Abu Szaíd kán (1316–1335) uralkodása alatt a belső forrongások már a birodalom megroppanását eredményezték. A külső ellenség jó érzékkel támadt az Ilhánidák ellen, amikor a már darabjaiban létező birodalmat az Arany Horda a Mamlúk Birodalommal (és időnként a bizánciakkal is) szövetkezve lerohanta.

A kis fejedelemségekre szakadt birodalom távoli vidékein is fellángolt az ellenállás, az afgánok, tatárok lázadásait, betöréseit nem tudták visszaverni, az Arany Horda megszállta Tebrizt. A bagdadi Dzsalaridák Észak-Irán irányában hódítottak, de a türkmén törzsszövetség, a síita Karakojunlu („Fekete Ürü”) és a szunnita Akkojunlu („Fehér Ürü”) ellenállása megtörte lendületüket. Kelet-Iránban a Mutaffaridák vették át a hatalmat, akik Sirázig, Iszfahánig nyomultak előre. Udvarukban a perzsa költészet legnagyobb mestere, Muhammad Samszaddín, azaz Háfiz alkotott, aki misztikus költeményeivel beírta magát a világirodalomba.

Az Ilhánok bukásával a nekik súlyos adót fizető, de viszonylagos békében regnáló Rúmi Szeldzsukok napjai is leáldoztak. Területüket különböző kóborló türk népcsoportok vették át, akik harcias magatartásukkal anarchiába süllyesztették a térséget. Ezeket fogta össze egy Oszmán nevű vezér, aki kihasználva stratégiai helyzetét, a Bizánci Birodalom szomszédságában fokozatos hatalmi pozícióra tett szert. Lassan formálódott egy új, erős központi hatalom, amely a 14–15. század során az egyik legnagyobb, de mindenképpen a legtovább fennálló iszlám birodalommá fejlődött, és amely a legnagyobb hatású volt a későbbi európai politika történetére: az Oszmán Birodalom.

• Brentjes, Burchard. Izmael fiai. Budapest: Kossuth (1986). ISBN 963-09-2759-4 
• Iszlám művészet és építészet, Peter Ferienabend (ed.), Budapest: Vince (2005. november 12.). ISBN 963-9552-61-5 

• Perzsiai muszlim uralkodók listája
• Az iszlám története
• Mongol Birodalom