Horvát katolikus egyház

A horvátok a 7. század elején érkeztek a mai Horvátország területére. Kapcsolatba kerültek a keresztény őslakosokkal, és lassan elkezdték elfogadni a kereszténységet. A horvátok megkeresztelésében jelentős szerepük volt a bizánci és frank misszionáriusoknak és a nyugati kulturális hatásokat hozó bencéseknek.

A horvátok először 641-ben léptek kapcsolatba a Szentszékkel, amikor Márton apát pápai követ érkezett hozzájuk, hogy megváltsa a keresztény foglyokat és a horvátok által őrzött vértanúk csontjait. A horvátok megtéréséről kevés információ áll rendelkezésre, de az ismeretes, hogy 7. és a 9. század között békésen és szabadon fogadták el azt.

Constantinus Porphyrogenitus bizánci császár De Administrando Imperio című könyvében azt írta, hogy Hérakleiosz bizánci császár, akinek uralkodása alatt horvátok érkeztek a Dráva folyó és az Adriai-tenger közötti vidékre (a mai Horvátország), „papokat hozott Rómából, akiket érsekekké, püspökökké, papokká és diakónusokká tett, akik aztán megkeresztelték a horvátokat."

Történelmi források említik Porga, Vojnomir, Viseszláv, Borna, Ljudevit Posavski és mások horvát uralkodók megkeresztelését.

A 9. századra a horvátok már teljes mértékben bekerültek egy nagy európai keresztény közösségbe. A horvát uralkodók Miszláv (839 körül), I. Trpimir (852) és sokan mások templomokat és kolostorokat építettek. 879-ben Branimir horvát fejedelem levelet írt VIII. János pápának, amelyben hűséget és engedelmességet ígért neki. János pápa 879. június 7-én levélben válaszolt, amelyben azt írta, hogy szentmisét mutatott be Szent Péter sírjánál, amelyen Isten áldását kérte Branimirre és népére.

925-ben I. Tomiszláv horvát király az első spalatói egyházzsinat alkalmából levelezett X. János pápával. A pápa Tomiszláv királyhoz írt levele az első olyan nemzetközi dokumentum, amelyben egy horvát uralkodót rexnek (királynak) neveztek; ezért tartják Tomiszlávot az első horvát királynak.

Dmitar Zvonimir horvát királyt és feleségét I. Béla magyar király lányát Ilona horvát királynét 1076. október 8-án^[3] koronázta meg Salonában a Szent Péter és Mózes-bazilikában (ma Üreges templom néven ismert) Gebizon, VII. Gergely pápa képviselője.^[4][5] Zvonimir hűségesküt tett pápának, amellyel támogatását ígérte a horvátországi egyházi reformok végrehajtásában. Miután a pápai legátus megkoronázta, Zvonimir 1076-ban hűsége jeléül és a Horvátországba érkező pápai legátusok szállásaként a pápának adta a vránai Szent Gergely bencés kolostort.^[6]

Amikor 1091-ben kihalt a horvát uralkodói család, és Horvátország perszonálunióra lépett Magyarországgal, a bencések lassan kivonultak az országból, miközben a kolduló rendek, különösen a ferencesek és a domonkosok egyre fontosabbá váltak. A horvát egyház történetében jelentős esemény volt, amikor Szent László király 1093 körül megalapította a zágrábi püspökséget.^[7] Ezzel egész Szlavóniát leválasztotta a 614-ben alapított spalatói érsekségről. A horvátok vallási és kulturális formációját is erősen befolyásolták a jezsuiták. Az észak-horvátországi és a horvát kultúra szabad központjának számító Dubrovnik egyházi írói sokat tettek a horvát irodalmi nyelv egységesítéséért és bővítéséért.

1169-ben II. Sándor pápa III. István magyar király és a spalatói érsek támogatásával újra alapította a 4. században alapított a zenggi püspökséget.^[8]

A különféle viták ellenére IV. Ince pápa jóváhagyta az egyházi szláv nyelv és a glagolita írás használatát Filipnek, Zengg püspökének,^[9] így a horvátok lettek az egyetlen katolikusok a világon, akik a latintól eltérő nyelvet használhattak liturgiájukban. A 9. századtól létező horvát államban az 1962-es második vatikáni zsinatig a katolikus liturgia egyházi szláv nyelven, sajátos glagolita írásmóddal zajlott.^[10]

Buzád István zágrábi püspök 1222-ben megalapította a Szentlélekről elnevezett, 12 kanonokból álló csázmai társaskáptalant,^[11] majd a bogumilok ellen behívta a domonkosokat, és Csázmán templomot, rendházat és birtokot adott nekik.^[11]

Ekkor telepedtek le a pálosok a Zágráb melletti Remetén. Ivanicsra bencés apácákat hozatott,^[12] akiknek rendházat és templomot építtetett. IV. Béla király egyik kísérője, majd segítője volt a tatárjárás utáni újjáépítésben. 1246-ban domonkos apácákat telepített egyházmegyéjébe. Utóda Szentgróti Fülöp építtette a Zágráb fölötti Medve várát.^[13]

A 18. századig tartó horvát-oszmán háborúk során a horvátok állhatatosan harcoltak a törökök ellen, aminek következtében az Oszmán Birodalom legnyugatibb európai határa Horvátországnál húzódott. Amikor 1459 a törökök elfoglalták Korbáviát, a zenggi püspök Modrusba menekült, melyet II. Piusz pápa 1460-ban immár modrusi püspökségként ismert el. 1519-ben Horvátországot X. Leó pápa „Antemurale Christianitatisnak” (a kereszténység védőpajzsa) nevezte. Az első pápa, aki a mai Horvátország területére látogatott el, III. Sándor pápa volt, aki Velencébe vezető útján a zárai érsekségben szállt meg. II. Piusz pápa 1464-ben meg akarta látogatni a dubrovniki egyházmegyét, de útközben meghalt.

A diakovári püspökséget a szerémi püspökség és a boszniai püspökség egyesítésével 1773. július 9-én alapította XIV. Kelemen pápa.^[14] A kőrösi görögkatolikus püspökséget 1777-ben VI. Piusz pápa alapította. Püspöke először Tkalecben telepedett le, de 1794-ben Kőrösön megkapta az egykori ferences templomot és kolostort, amit Bubanovics püspök székesgyházzá és püspöki palotává alakíttatott át, és 1801-ben Tkalecről Kőrösre költözött.^[15] 1828-ban újraalapították a török által elpusztított split-makarskai püspökséget.^[16] 1852. december 11-én a zágrábi püspökség IX. Piusz pápa „Ubi Prium Placuit” bullájával érsekségi rangok kapott, első érseke Haulik György volt.^[17]

Jugoszláviában a horvát püspökök a Jugoszláviai Püspöki Konferenciához tartoztak. A katolikus egyház helyzetét a Jugoszláv Királyságban befolyásolta a jugoszláv kormány ortodox-párti politikája és a szerb ortodox egyház erős befolyása az ország politikájára. Az 1929-es puccs után az állam számos katolikus szervezet és intézet bezárt vagy feloszlatott. Különösen így volt ez Horvátországban, ahol olyan szervezeteket számoltak fel, mint például az Idősek Klubja, a Sas Mozgalom (Orlovstvo) és az Actio Catolica.^[18] A keleti katolikus egyházak egyes tagjait, például a horvát görögkatolikusokat üldözték, és arra kényszerítették, hogy térjenek át az ortodox kereszténységre.^[19]

1941-ben Ante Pavelić fasiszta diktátor és Usztasa mozgalma létrehozta a náci bábállamot, a Független Horvát Államot (NDH). Az usztasa rezsim népirtó politikát folytatott a szerbek (akik keleti ortodox keresztények), a zsidók és a romák ellen.^[20]

Michael Phayer történész azt írta, hogy az NDH létrehozását kezdetben a katolikus egyház hierarchiája és sok katolikus pap üdvözölte. Ante Pavelić szerbellenes és katolikusbarát volt, a katolicizmust a horvát kultúra szerves részének tekintette.^[21] Számos katolikus pap és értelmiségi töltött be fontos szerepet az Usztasában.^[20]

Peter Hebblethwaite brit író azt írta, hogy Pavelić nagyon szeretett volna diplomáciai kapcsolatokat és Vatikáni áldást kapni az új „katolikus államra”, de „egyik sem jött be”.^[22] Alojzije Stepinac zágrábi érsek Horvátország függetlenségét akarta a szerbek által uralt jugoszláv államtól, amelyet „a horvát nemzet börtönének” tartott, ezért megszervezte XII. Piusz pápa és Pavelić találkozóját.^[21]

Giovanni Montini vatikáni külügyminiszter (a későbbi VI. Pál pápa) a találkozó előtti jegyzőkönyvében megjegyezte, hogy az új állam elismerése nem jöhet létre a békeszerződés előtt, és hogy „a Szentszéknek pártatlannak kell lennie; mindenre kell gondolnia; minden oldal katolikusaira, akiket [a Szentszék] tiszteletben kell hogy tartson.”^[22] A Vatikán tehát megtagadta az NDH hivatalos elismerését, de Piusz pápa apostoli vizitátorának elküldte Giuseppe Ramiro Marcone bencés apátot. Piuszt sokat kritizálták Pavelić fogadása miatt, de a pápa abban reménykedett, hogy Pavelić legyőzi a kommunista partizánokat, és az első világháború óta a katolikus egyházat elhagyó 200 000 fő közül sokat visszatérít a szerb ortodox egyházba.^[21]

A horvát nacionalista klérus támogatta Pavelić rezsimjének a szerbek, cigányok és zsidók eltávolítására irányuló politikáját, illetve a katolicizmusra való áttérésük kikényszerítését.^[23] Phayer azt írta, hogy köztudott, hogy sok katolikus pap közvetlenül vagy közvetve részt vett Usztasa erőszakos akcióiban.^[24] Ennek ellenére Pavelić azt mondta Joachim von Ribbentrop náci külügyminiszternek, hogy míg az alsópapság támogatja az Usztasát, a püspökök és különösen Stepinac érsek a „vatikáni nemzetközi politika” miatt ellenezik a mozgalmat.^[22]

Phayer azt írta, hogy Stepinac „judenfreundlich” (azaz „zsidóbarátként”) vált ismertté a nácikhoz kötődő Usztasa-rezsimben, és egyházmegyéjében felfüggesztette számos papját.^[25]

Stepinac érsek számos nyilvános nyilatkozatot tett, amelyben bírálta az NDH-ban zajló fejleményeket. 1942. május 24-én, vasárnap az Usztasa tisztviselőinek bosszúságára a szószéken és egyházmegyei levelében is elítélte a népirtást, bár a szerbeket nem említette:

^[26]

1943. február 24-én közvetlenül Pavelićnek is írt egy levelet, amelyben kijelentette: „Maga a jasenovaci tábor folt az NDH becsületén. Poglavnik! Azoknak, akik papnak és püspöknek tekintenek, azt mondom, ahogy Krisztus tette a kereszten: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”^[27]

Miután Stepinac 1943 júliusában és októberében a szószékről ítélte el a Horvátországban elkövetett faji alapú gyilkosságokat, országszerte harmincegy papot tartóztattak le.^[28] Martin Gilbert azt írta, hogy Stepinac, „aki 1941-ben még üdvözölte a horvát függetlenséget, ezt követően elítélte a horvát atrocitásokat mind a szerbek, mind a zsidók ellen, és maga mentett meg egy csoport zsidót”.^[29]

Jozo Tomasevich történész szerint azonban sem Stepinac, sem a horvát katolikus hierarchia, sem a Vatikán soha nem tiltakozott nyilvánosan a szerbek és a szerb ortodox egyház Usztasa általi üldözése ellen, és hozzátette, hogy „úgy tűnik, a katolikus egyház teljes mértékben támogatta az usztasa rezsimet és politikáját”.^[20] A katolikus sajtó is dicsérte Pavelićet és az usztasákat.^[20]

A jugoszláv partizánok 1944. október 25-én Daksa szigetén kollaboránsként kivégeztek két papot, Petar Pericát és Marijan Blažićot, 1945. január végén pedig Vrgorac közelében megölték Maksimilijan Jurčić atyát.^[30]

A Horvátországi Népi Felszabadítás Nemzeti Antifasiszta Tanácsa (ZAVNOH) eredetileg nagyobb fokú vallásszabadságot irányzott elő az országban. 1944-ben ZAVNOH még nyitva hagyta az iskolai hitoktatás lehetőségét.^[31]

Ez azonban megdőlt, miután Josip Broz Tito jugoszláv vezető leváltotta Andrija Hebrangot, a Horvát Kommunista Párt Központi Bizottságának titkárát, és helyére a keményvonalas Vladimir Bakarićot állította.^[32]

1945-ben a jugoszláv hatóságok meggyilkolták Dubrovnik nyugalmazott püspökét, Josip Marija Carevićet.^[33] Josip Srebrnić püspököt két hónapra börtönbe zárták.^[34] A háború után Jugoszláviában a katolikus kiadványok száma százról mindössze háromra csökkent.^[35]

1946-ban a kommunista rezsim bevezette az állami anyakönyvekről szóló törvényt, amely lehetővé tette az egyházi anyakönyvek és egyéb dokumentumok elkobzását.^[36] 1952. január 31-én a kommunista rezsim hivatalosan betiltotta a hitoktatást az állami iskolákban.^[37]

Abban az évben a rezsim bezárta a Zágrábi Egyetem Katolikus Teológiai Karát is, amelybe csak az 1991-es demokratikus változások után állították vissza.^[38][39]

1966-ban a kőrösi görögkatolikus püspökség székhelyét Kőrösről a központibb fekvésű Zágrábba helyezték át.^[15] 1969-ban a zengg-modrusi püspökséget fiume-zenggi püspökség néven egyesítették Fiuméval, de 2000-ben újra szétválasztották fiumei és gospić-zenggi püspökségre. Ugyancsak 1969-ben a split-makarskai püspökséget érsekségi rangra emelték.^[16]

1984-ben a katolikus egyház nemzeti eucharisztikus kongresszust tartott Máriabesztercén.^[40] A szeptember 9-én tartott központi szentmisén 400 ezren vettek részt, köztük 1100 pap, 35 püspök és érsek, valamint öt bíboros. A szentmisét Franz König bíboros, Alojzije Stepinac régi barátja vezette. 1987-ben a Jugoszláviai Püspöki Konferencia nyilatkozatot adott ki, amelyben felszólította a kormányt, hogy tartsa tiszteletben a szülők azon jogát, hogy gyermekeik vallásos oktatásban részesüljenek.^[41]

Miután Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától, a katolikus egyház visszanyerte teljes szabadságát és befolyását.

A horvátországi háború idején a katolicizmust és az ortodoxiát gyakran emlegették a horvátok és a szerbek közötti alapvető megosztottságként, ami a templomok tömeges lerombolásához vezetett (mintegy 1426 templomot romboltak le vagy sérült meg).

A Horvát Köztársaságban a katolikus egyház egyes területeken autonómként határozta meg jogi helyzetét, ezzel lehetővé téve az állami általános és középiskolai hitoktatást az azt választó tanulók számára, katolikus iskolák létrehozását és a lelkipásztori gondozást a fegyveres erőkben és a rendőrségben.

A Szentszék és Horvátország között létrejött szerződések 1997. április 9-iki ratifikálásával hatályba léptek a jogi kérdéseket, az oktatási és kulturális együttműködést, a katolikusok lelkipásztori ellátását a fegyveres erőknél és a rendőrségnél, valamint az egyház állami költs��gvetésből történő finanszírozását biztosító egyezmények. Ami a finanszírozást illeti, az egyház a következő pénzösszegeket kapta az elmúlt évtizedben: 2001; 461,3 milliárd kuna, 2004–2007; 532 milliárd kuna, 2008–2011; 475,5 milliárd kuna, 2012–2013; 523,5 milliárd kuna, plusz körülbelül 200 millió kuna évente az iskolai hitoktatók számára, körülbelül 60 millió kuna a kulturális örökségnek tekintett templomok fenntartóinak stb.^[42]

A modern idők horvátországi katolikus egyháza nagyon aktív a társadalmi és politikai életben. Értékei előmozdítása érdekében számos konzervatív szellemű akciót hajtott végre, mint például: a vasárnapi munkaszünet, a kommunista kor bűneinek megbüntetése, a hitoktatás bevezetése az iskolákban, a házasság, mint egy férfi és egy nő házasságának védelme (2013-as népszavazás), az abortusz ellenzése (kampány az „emberi élet megvédéséért a fogantatástól a természetes halálig”), az eutanáziával szemben, a családtervezés természetes módszereivel és a meddőség kezelésével, valamint a mesterséges születésszabályozási módszerekkel szembeni fellépés.

Horvátország függetlenné válásával megalakult a Horvát Püspöki Konferencia. A Horvát Püspöki Konferencia 1997-ben hozta létre a Horvát Katolikus Rádiót.^[43]

Horvátországon belül az egyházi hierarchia a következőkből áll:

A püspökök a Horvát Püspöki Konferenciába szerveződnek, amelynek elnöke 2022. októbere óta Dražen Kutleša zágrábi érsek.

A horvát katolikus egyházat egyesek a neofasizmus népszerűsítése és tolerálása miatt kritizálják:^[44]

• A horvát katolikus egyház Zágrábban és Splitben minden év decemberében megtartja az Ante Pavelić usztasa vezérnek szentelt éves emlékmisét.^[45] Ezek köztudottan Pavelić híveinek tömegeit vonzzák, akik usztasa jelvénnyel díszített ruhákba öltöznek.^[46][47]
• A bíróság által elítélt második világháborús koncentrációs táborparancsnok, Dinko Šakić temetésén Vjekoslav Lasić pap kijelentette, hogy „minden becsületes horvátnak büszkének kell lennie Šakić nevére”^[48][49] és hogy „a bíróság, amely elítélte Šakićot, elítélte Horvátországot és népét is”.^[50] Ezeket a kijelentéseket a Simon Wiesenthal Központ és a Horvát Helsinki Bizottság határozottan elítélte.^[48]
• Kolinda Grabar-Kitarović horvát elnököt élő tévéadásban kritizálta Luka Prcela horvát szerzetes, amiért azt mondta, hogy a Független Horvát Állam egy bűnöző állam volt, és nem független. Prcela azt mondta, hogy a Független Horvát Állam „soha nem ölt meg senkit a saját határain kívül”, és Horvátország korábbi két baloldali elnöke „horvátellenes volt”.
• Vlado Košić sziszeki püspök egyik aláírója volt annak a petíciónak, amely a fasiszta Usztasa mozgalom „Za dom spremni” (Készen a hazáért) köszöntésének hivatalos használatba vételét célozta a horvát fegyveres erőkben.^[51]
• 2017. július 1-jén Anđelko Kaćunko atya emlékmisét tartott az Usztasa Fekete Légió parancsnokának, Jure Francetićnak az emlékére, amelyen Francetićot „hazáért életét áldozó hazafiként” jellemezte.^[52]
• 2017. július 2-án a média közzétett egy képet egy horvát katolikus papról, amint a bosznia-hercegovinai Široki Brijegben egy gyermek focitornán egy fiatal fiúcsoporttal pózol. Csapatuk a „Fekete Légió” nevet kapta, és a fiúk mind fekete pólót viseltek, ezzel utalva az azonos nevű hírhedt usztasa milíciára.^[53]
• Božo Norac Kljajo szerzetes, amikor 2017. szeptember 2-án Sinj városa közelében misét tartott, egyenlőséget tett a „Za dom spremni” (Készen a hazáért) és a „Dicsértessék a Jézus Krisztus köszöntések” között azzal, hogy ezek „egyszerre jó szándékú, emberi és ősi keresztény köszöntések, amelyek egy cseppet sem szólnak a gyűlöletről vagy a bosszúról."^[54]
• Slavko Goldstein, a zsidó származású prominens horvát író és kiadó halálakor Mili Plenković hvari lelkész Facebook-bejegyzést tett közzé, amelyben kifejezte, hogy „örül Goldstein halálhírének”, mert szerinte: „egy újabb Horvátország-gyűlölő tűnt el ebből a világból”.^[55][56]

• Phayer, Michael. The Catholic Church and the Holocaust, 1930–1965. Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press (2000). ISBN 9780253337252 
• Phayer, Michael. Pius XII, the Holocaust, and the Cold War. Bloomington and Indianapolis: Indiana University Press (2008). ISBN 9780253349309 
• Tanner, Marcus. Croatia: A Nation Forged in War. Yale University Press (1997). ISBN 0-300-07668-1 

Ez a szócikk részben vagy egészben a Catholic Church in Croatia című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.