Cliff Allison

Kortársához hasonlóan szintén apjának motorsport iránti rajongása, valamint családi vállalkozásként működtetett szerelőműhelyük hatására kezdett vonzódni a versenyzés felé. 20 éves volt, amikor először versenyszerűen kormányt ragadott, és három évbe telt, mire észrevetette magát a porondon, akkor viszont nem is akárki, hanem a saját Formula–1-es csapatát felállítani készülő Colin Chapman figyelt fel rá.^[2] Többször is részt vett a Le Mans-i 24 órás autóversenyen, de csak 1957-ben sikerült célba érnie csapattársával, amikor a 14. helyen végeztek, de ez a pozíció a saját osztályában kategória győzelmet ért.

Amikor a Lotus 1958-ban megjelent a királykategóriában, a legendás tulajdonos meg is kereste Allisont egy ajánlattal, így ő és Graham Hill részesültek abban megtiszteltetésben, hogy először versenyezhettek a Lotus zászlaja alatt az Formula–1-ben. A kezdés Allisonnak sikerült jobban, hiszen míg Hillt folyamatos technikai hibák sújtották, ő két hatodik hellyel debütált, majd a következő futamon, Spában már a pontszerzők közé is feliratkozott, amikor negyedikként intették le. Ám azon a futamon nem is csak a dobogóhoz, hanem a győzelemhez is közel került, ugyanis a leintés pillanatában az előtte végző mindhárom pilótát utolérte a technika ördöge. A célegyenes akkor még a La Source és az Eau Rouge közötti padlógázos szakaszon volt, ám ezzel az utolsó emelkedővel a dobogósok már alig tudtak megküzdeni. A győztes Tony Brooks a La Source-ból kihajtva a váltójával kezdett küszködni, a mögötte érkező Mike Hawthornnak a motorja ment tönkre a célvonal átlépésekor, míg Stuart Lewis-Evans úgy lett harmadik, hogy a verseny utolsó kanyarjára Vanwalljának felfüggesztése már felmondta a szolgálatot. Mindhárman csak éppen el tudtak jutni a kockás zászlóig.

Abban az évben ez maradt a legjobb helyezése, ám eközben az Formula–2-ben és sportautókkal is sikereket ért el, így a következő szezonra a Ferrari vetett rá szemet, ahol Peter Collins halála és Hawthorn visszavonulása okán nagy átszervezésekre készültek. Allisonnak öt verseny során végül csak egy pontszerzés jutott 1959-ben, de az ő ideje az új idény kezdetén jött el, amikor Phil Hill oldalán megnyerte a Buenos Aires 1000 sportautó-versenyt, majd pár héttel később második lett az argentin nagydíjon Bruce McLaren mögött. Hirtelen mindenki nagy dolgokat várt tőle, ám a következő nagydíjhétvégén, Monacóban csúnya balesetet szenvedett, amely során kirepült autójából, és eszméletlenül, kartöréssel, valamint az arcán szerzett súlyos sérülésekkel szállították kórházba.^[3]

Az év végére felépült, de a Ferrari ekkor már csak tesztpilótaként számított rá, Allison viszont mindenképp versenyezni akart, így 1961-re leszerződött a privát Lotusokat futtató UDT Laystall csapattal. Ám már csak egy futam volt hátra karrierjéből, Monacóban a 8. helyen ért célba, de aztán Spában újabb nagy balesetet vészelt át, miközben mindkét térdét eltörte..^[4] Innentől azonban nem kísértette tovább a sorsot, befejezte pályafutását és visszatért apja által elkezdett családi vállalkozásához.

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

• Cliff Allison karrierje