Beszédhang
A fonetikában a beszédhang (idegen szóval fón) olyan nyelvi entitás, amely a kommunikációs folyamatban a beszélőt és a hallgatót összekapcsoló beszédlánc legkisebb észlelhető szegmense. Mint akusztikai jelenség abban különbözik az általános értelemben vett hangtól, hogy tagolt, azaz a beszélő elvileg szabályszerűen képezi az artikuláció szerveivel.[1][2][3][4]
A beszédhangok különféleképpen keletkeznek, aszerint hogy kilégzés vagy belégzés járul megvalósulásukhoz, és hogy milyen mozgásokat végeznek az artikuláció szervei. Ezek a tényezők nyelvtől függően is különbözhetnek. A beszédhangok egy része kilégzéssel keletkezik (ún. „egresszív” hangok).[5][6] Ezek egy részének forrása a tüdőből közvetlenül kiáramló levegő összetett rezgése, amelyet a hangszálak idéznek elő, és amely eredménye egy hanghullám. Ennek több, különböző frekvenciájú összetevője van, melyek közül az egyik alaphang, a többiek pedig részhangok.
Ha a rezgés periodikus vagy csaknem periodikus, akkor „magánhangzók”-nak nevezett beszédhangokat eredményez. Ezek esetében mindegyik részhang frekvenciája az alaphang frekvenciájának többszöröse.[3][7]
A nemperiodikus rezgés „mássalhangzók”-nak nevezett beszédhangokat produkál. Esetében az alaphang és a részhangok frekvenciái között nincs arány. Fizikai szempontból a mássalhangzók zörejek.[3][7] Egyes nyelvekben nemcsak a tüdőből közvetlenül kikerülő levegővel képzett egresszív mássalhangzók vannak, hanem olyanok is, amelyek esetében a hangszalagrés (glottis) záródása és nyílása szabályozza a levegő áramlását (glottális mássalhangzók). Ezekből kétféle van. Egyesek egresszívek, mások pedig ún. „ingresszívek”, azaz belégzéssel képzettek.[8][9] Ezeken kívül vannak még egyes nyelvekben olyan mássalhangzók is, amelyek a légzés részvétele nélkül is létrejöhetnek, csak a szájüregben, különböző típusú csettintésekkel (csettintőhangok).[10][11][12]
A beszédhangok fizikai vonásai
szerkesztésA beszédhangok egyik vonása a hangmagasság, amelyet a rezgés frecvenciája határoz meg. Ez a hangszálak kontrakciójának a fokától függ. Nagyobb frekvencia magasabb hangrendű hangot eredményez, ilyen például az [i], a kisebb frekvencia mélyebbet, mint az [u].[3][4]
Egy másik vonása a hangoknak a rezgés amplitúdója adta hangosság. Ez a szájüreg térfogatától függ, amelyet a állkapocs és a nyelv mozgásai szabályoznak. Nagyobb amplitúdó erősebb hangokkal jár, kisebb amplitúdó gyengébbekkel.[3][7]
Egy harmadik vonás a beszédhang időtartama, amelyet a hangszálak rezgésének tartama határoz meg. Ez által különböztethetők meg hosszú és rövid beszédhangok.
Végül a beszédhangokat a hangszín is jellemzi. Ezt a rezgés alakja adja, amely egyrészt a rezonátortól függ (szájüreg vagy orrüreg) és, a szájüreg esetében ennek alakjától. Hangszín szerint megkülönböztethetők orális és nazális hangok, valamint nyílt és zárt magánhangzók.[13]
Beszédhang és fonéma
szerkesztésA beszédhangok nagyon sokféleképpen keletkeznek. Különböznek a fonetikai kontextusuktól, a kibocsátásuk általános feltételeitől és a beszélőtől függően. Egyazon beszélő sem ejti ki ugyanúgy a hangokat minden alkalommal.[3][14] Ennek ellenére egy adott nyelv beszélői eltekintenek azoktól a fonetikai különbségektől, amelyek nem fontosak a nyelvükben. Ezek a különbségek objektívak, fizikailag mérhetők, ami a fonetikához tartozik.[7][15]
A beszélők különbözőkként fogják fel azokat a beszédhangokat, amelyek lexikai és nyelvtani jelentéseket különböztetnek meg.[16] Ilyen hang olyan elvont nyelvi egységet képez, amely képviseli az összes konkrét megvalósulását, azokat a változatait, amelyek nem különböztetnek meg jelentéseket. Ilyen egységet nem a fonetika, hanem a fonológia tanulmányoz „fonéma” elnevezéssel. A fonológiában egy fonéma változatait „allofónok”-nak nevezik.[17] A nyelvészeti munkákban a fonémákat és az allofónokat úgy különböztetik meg, hogy az előbbiek jeleit ferde vonalak közé írják, az utóbbiakéit pedig szögletes zárójelbe.[2][15]
Például az angol nyelvben a p, t és k betűkkel írt mássalhangzókat hehezetesen ejtik ki olyan fonetikai kontextusban, mint szó eleje. Így valósulnak meg olyan szavakban, mint pin [pʰɪn] ’gombostű’, tin [tʰɪn] ’ón’ és kin [kʰɪn] ’rokon(ság)’, de /s/ után nem hehezetesek, pl. a spin [spɪn] ’forog’, sting [stɪŋ] ’szúr’ és skin [skɪn] ’bőr’ szavakban. Mivel nem különböztetnek meg jelentéseket, ezeket a változatokat a beszélők nem fogják fel különbözőkként, következésképpen a [pʰ], [p], [tʰ], [t], [kʰ] et [k] beszédhangok a /p/, a /t/, illetve a /k/ fonémák allofónjai.[15]
Két különböző nyelvet tekintve ugyanaz a beszédhang lehet fonéma az egyikben, és csak allofón a másikban. Például a hindi nyelvben a /pʰ/ és a /kʰ/ fonémák, nem mint az angolban. Eszerint egyes szavak, amelyek tartalmazzák őket, jelentésükben különböznek olyan szavaktól, amelyek csak abban különböznek az előbbiektől, hogy bennük /p/, illetve /k/ van /pʰ/ és /kʰ/ helyett. Azok a szavak, amelyek így különböznek ún. minimális párokat alkotnak, pl. pāl /paːl/ ’gondját viseli vkinek/vminek’ ↔ phāl /pʰaːl/ ’kés éle’, kān /kaːn/ ’fül’ ↔ khān /kʰaːn/ ’bánya’.[15]
Beszédhang nemcsak a fonetikai vonásainak összességével lehet fonéma, hanem egyetlen fonetikai vonás a többitől eltekintve is lehet fonemikus, azaz jelentésmegkülönböztető. Ilyen egyes nyelvekben a hang időtartama,[7] mint a magyar nyelvben, pl. örült ↔ őrült (magánhangzó időtartama szerinti ellentét), ülő ↔ üllő (mássalhangzó időtartama szerinti ellentét).[18]
Jegyzetek
szerkesztés- ↑ A. Jászó 2007, 75. o.
- ↑ a b Bussmann 1998, 888. o.
- ↑ a b c d e f Bidu-Vrănceanu 1997, 493. o.
- ↑ a b Constantinescu-Dobridor 1998, sunet ’beszédhang’ szócikk.
- ↑ Bussmann 1998, 569. o.
- ↑ Crystal 2008, 164. o.
- ↑ a b c d e Dubois 2002, 437. o.
- ↑ Bussmann 1998, 548. o.
- ↑ Crystal 2008, 238–239. o.
- ↑ Bussmann 1998, 187–188. o.
- ↑ Dubois 2002, 86. o.
- ↑ Crystal 2008, 79–80. o.
- ↑ Bidu-Vrănceanu 1997, 493 és 510. o.
- ↑ Dubois 2002, 359. o.
- ↑ a b c d Eifring – Theil 2005, 2. fej., 44. o.
- ↑ Eifring – Theil 2005, 45–46. o.
- ↑ Crystal 2008, 361. o.
- ↑ Szende – Kassai 2007, 20–21. o.
Források
szerkesztés- A. Jászó Anna. Hangtan. A. Jászó Anna (szerk.) A magyar nyelv könyve. 8. kiadás. Budapest: Trezor. 2007. ISBN 978-963-8144-19-5. 73–162. o. (Hozzáférés: 2019. június 28.)
- (románul) Bidu-Vrănceanu, Angela et al., Dicționar general de științe. Științe ale limbii (Tudományok általános szótára. Nyelvtudományok). Bukarest: Editura științifică. 1997. ISBN 973-440229-3 (Hozzáférés: 2019. június 28.)
- (angolul) Bussmann, Hadumod (szerk.) Dictionary of Language and Linguistics Archiválva 2022. január 23-i dátummal a Wayback Machine-ben (Nyelvi és nyelvészeti szótár). London – New York: Routledge. 1998. ISBN 0-203-98005-0 (Hozzáférés: 2019. június 28.)
- (románul) Constantinescu-Dobridor, Gheorghe. Dicționar de termeni lingvistici (Nyelvészeti terminusok szótára). Bukarest: Teora, 1998; az interneten: Dexonline (DTL) (Hozzáférés: 2019. június 28.)
- (angolul) Crystal, David. A Dictionary of Linguistics and Phonetics (Nyelvészeti és hangtani szótár). 6. kiadás. Blackwell Publishing. 2008. ISBN 978-1-4051-5296-9 (Hozzáférés: 2019. június 28.)
- (franciául) Dubois, Jean et al. Dictionnaire de linguistique (Nyelvészeti szótár). Párizs: Larousse-Bordas/VUEF. 2002 (Hozzáférés: 2023. május 6.)
- (angolul) Eifring, Halvor – Theil, Rolf. Linguistics for Students of Asian and African Languages (Nyelvészet ázsiai és afrikai nyelveket tanulmányozó hallgatók számára). Oslói Egyetem. 2005 (Hozzáférés: 2019. június 28.)
- (franciául) Szende, Thomas – Kassai, Georges. Grammaire fondamentale du hongrois (A magyar nyelv alapvető grammatikája). Párizs: Langues & Mondes – L’Asiathèque. 2007. ISBN 978-2-91-525555-3 (Hozzáférés: 2019. június 28.)
Kapcsolódó szócikkek
szerkesztés
