Epitheton ornans

Az epitheton ornans görög-latin eredetű kifejezés, jelentése: „díszítő^[1] jelző”, állandósult jelző, állandó jelző, eposzi jelző: sorozatosan visszatérő, a főbb szereplők, természeti jelenségek, visszatérő kifejezések említésekor használt stíluseszköz.

Elsősorban (a részben szájhagyomány útján őrzött) antik eposzok egyik jellegzetessége (például Homérosznál: földrázó Poszeidón, leleményes Odüsszeusz, szárnyas szavak), de ezek mintájára később is éltek vele (például Vörösmartynál: fejedelmi Zalán, kacagányos Ete), és előfordul a népköltészetben és a köznyelvben is (például: kék ég, dicsőséges tavaszi hadjárat).^[2]

Az alkotó az epitheton ornans eszközével a bemutatott személy vagy jelenség legfeltűnőbb, leglényegesebbnek ítélt tulajdonságát emeli ki; a jelző kiegészíti vagy rátapadt azonosítóként helyettesíti a nevet. A jellemző tulajdonság említése az adott szövegkörnyezettől független lehet, feleslegesnek látszó.

Szerepe tartalmi és formai: egyrészt a fizikai vagy szellemi adottságok hangsúlyozásával a szerző igazolja a cselekvő ember tetteit, a hallgatóság számára pedig megkönnyíti a hatalmas embertömegben és az istenek világában való eligazodást. Formai szerepe: visszatérő fordulataival fenntartja a szóbeli előadás ritmusát.^[3] A jelzők stílushatása abból adódik, hogy ráirányítják a figyelmet egy bizonyos – az író által fontosnak tartott – jellemvonásra. Ezt csak növeli a gyakori képszerűség és az esetleges zenei elem.^[2]