Vannak még jó gyerekek...

Megállt az élet? Nincsen már jógyerek?

Ne gondold! 

A jogyerek.com hamarosan teljesen újjászületve, rengeteg új funkcióval jelentkezik. Bár itt nagy a csönd, a háttérben lázasan készülődünk, hogy egy sokrétű, izgalmas magazinnal térjünk vissza, ahol még akár neked is lehetőséged lesz rá, hogy munkát, sikert találj.

Olvasom a híreket. Az egyik helyen 2 éves kutyát ajándékoznának el, mert jön a családba a kisbaba és olyan kutyát akarnak, amelyik együtt nő fel a gyerekkel. Kisbaba jön, kutya mehet. 2 évig szerették, mit akarhat még?

A másik cikk a 3 éves kislányról szól, akit beadtak egy idegen házba. Az anyuka életébe új szerelem jött, a gyerek nem fért bele a közös jövőbe. Még csak okosságot sem tudok írni. Ítélkezni meg eszemben sincs. Aki ilyet csinál, nyilván nem jókedvében teszi. A kutyát még csak felfogom. Ismerek én is olyan embereket, akik, miután befejezték a házépítést, lecserélték a kis tacskót egy mutatós vizslára. Jobban mutatott a kertben. Elegánsabban. Nem viccelek, nekem mesélte a feleség. Azóta nem beszélünk. Ma sem érti, miért. Attól ugyan nem félek, hogy a gonoszság fertőz, de nincs szükségem ilyen társaságra. Ja, benzint azért nem pazaroltak, a szomszédjuknak ajándékozták el a kiskutyát, miután szépen, tagoltan elmagyarázták neki, hogy ezentúl a kerítés másik oldalán lakik, ne is sírjon hetekig, itt már nincs helye, beláthatja, mindenkinek jobb így.

Biztosan olvastátok, hogy a szerencsétlen nő órákig bújkált a ház előtt a bokorban és figyelte, mi történik a gyerekkel. Mi játszódhatott le benne? Örült, gondolom, hogy talál egy helyet, ahol biztonságban tudhatja a kislányt, ahol enni, inni adnak neki.

A nagyfiam annyi idős, mint ez az anyuka. 22 éves. Két egyetemet végez egyszerre, mellette 2 munkahelye van. És nagyon messze van még a felnőtt, felelősségteljes gondolkodástól. Terelni kell, meghallgatni, odafigyelni, segíteni. Annak a 22 éves lánynak ki segített vajon? Hány embert kellene összehívni, kikérdezni, felelősségre vonni, akik mind odatették a maguk kis szeletét, hogy ez a lány idejusson..Nem figyelünk a gyerekeinkre, idegesítenek bennünket az idősek, menekülünk a betegek elől .. a bizalom, felelősség, tisztelet szavak helyett csak a "celeb, Dubai, Való Világ" a szókincsünk.

Más. Valahogy mégis úgy érzem, ide tartozik. Péntek este a nagyfiam 2 barátjával az utca végén pincebulizott. Már nem voltak szomjasak, amikor elindultak gyalog a városközpontba, úgy éjjel 1 körül. Mi is hallottuk őket, úgy 30 másodpercre, amíg elhaladtak a ház előtt. Hangosan nevetgélve vonultak hárman, amikor itt a keresztutcában az egyik lakó a kapuban várta őket és fenyegetőzni kezdett rendőrrel, börtönnel . Nem kért, nem mondta, hogy a kutya beteg, a nagymama alszik, stb. Ordított. Arról, hogy hogy fogja ő ezt megtorolni. Nyilván a fiatal srácoknak sem kellett több, válaszoltak. Kétségem sincs, hogy bunkók, parasztok és idegesítőek voltak. De nem álltak meg, mentek tovább. Akkor álltak csak meg, amikor a hátuk mögött lövés dörrent. LÖVÉS. Azt majd a rendőrség kideríti, vízipisztolyból lőtt-e a tanár úr ( persze, pedagógiai főiskolán tanít), gyanúm az, az nem durrant volna ekkorát. Hát mérges volt, na. Elintézte a dolgot, na. Vele ugyan ne szórakozzon senki, na. Vagy, ha igen, számítson rá, hogy rálő. Vagy a levegőbe. Csak úgy pedagógiai célzattal.

Bizonyosan sokan láttátok A bárányok hallgatnak című filmet. Abban van az a rész, mikor Clarice, a nyomozó tanonc arról mesél Hannibal Lecternek, milyen érzés volt, mikor gyerekkorában a húsvétra készülve hajnalonta hallgatta a levágásra vitt bárányok sírását. Azután egyszer már nem bírta tovább, kiszökött, felkapott egy bárányt és szaladt vele, hogy megmentse.

Azt az egyet.

Volt értelme?

Dehogy. És igen. Minden megmentett bárány halkítja a sírást.

Én összeszedtem minden törött szárnyú madarat és kiéhezett kismacskát. Tudtam, hogy jönnek újak, mégis muszáj volt megmenteni őket. Talán, hogy halkuljon a sírás a fejemben. 

Van az elesetteknek egy jellegzetes pillantása, ami akkor is sírásra emlékeztet, ha a szájuk nevetésre áll. 

Néha eszembe jut Teréz anya is. Vajon gondolt- e bármikor arra, hogy a munkája meddő és csak egy semmiség  a világ szenvedései közepette? Szerintem soha nem jutott volna oda, ahová eljutott, ha szemernyi kételye lett volna arról, hogy érdemes egyenként minden elébe kerülő bárányt felemelni és megmenteni.

Jól van, ez most nem az, amire gondoltok. Nem lesz ebből semmiféle megmentős és drámai poszt. Mindössze arról van szó, hogy lassan egy hete, hogy azon kaptam magam, hogy kiugorván az autóból, az út széléről felkapom, aztán be vissza és uzsgyi. Azóta itt él nálunk, csengettyűs nyakláncban, hogy akkor is tudjuk, merre jár, ha éppen valamelyik szekrénybe bújt be kutakodni. Kedves, hálás, puha és illatos. Ki lehet ő?